A Forbes „kimaxolja” a „kapitalizmust”

„A Forbes első magyar száma novemberben mintha csak az ellenérzéseinkre adott válaszként érkezett volna. Az újság magyar gárdája nem csinált titkot pro-kapitalista krédójából, a szerkesztők és az újságírók mégsem a fent vázolt rajongói-hittérítői hozzáállással, hanem rendes, amerikai típusú orientációval: a teljesítményt központba állítva szerkesztették össze művüket. Nem államrossztulajdonos-bullshiteket, rissz-rossz véleménycikkecskéket, egyébként általánosíthatatlan általánosításokat nyomnak a fogyasztójuk orra alá, hanem a döntést rábízzák, mit olvas ki a konkrét sztorikból, élettörténetekből, számokból.

Ezt a megoldást az első szám után elég jó visszhang fogadta sajtószerte, meg az üzleti életben is - most már csak az eladási példányszámot kéne megtudni. Sajnos azonban a hazai szabadversenyes kapitalizmus még nem tudta kikényszeríteni a nyomtatottlap-terjesztőkből, hogy értelmes időn belül szolgáltassanak adatokat, így egyelőre még senkinek nincs fogalma, hogy az öt héttel ezelőtt a standokra került lapból hány példány fogyott el valójában. (Tízezer fölé várják, ami meghökkentően sok egy papíralapú kiadványnál.)

A remek kritikák mellett viszont mindenki azt latolgatta, hogy vajon hány lapszámra elegendő valódi vállalkozói sikersztori van Magyarországon, és mi történik majd a lappal, ha ezek elfogynak. A magyar piacgazdaság első huszonvalahány évére ugyanis nem ezek a történetek a jellemzőek. Időszakunk, az elmúlthúszév inkább csak nyomokban tartalmazott szabadversenyen alapuló kapitalizmust, az ismertté vált vállalkozók túlnyomó többsége valójában képtelen lett volna alulról, egy jó ötlettel felküzdeni magát valamiféle csúcsra. Itt vállalkozó többnyire abból vált, aki részt vállalt a 89-90-ben még százszázalékos állami tulajdon tíz százalék alá küzdésében, és altruista módon vállalta, hogy - áron alul vagy ingyen - a nevére vesz némi ingatlant, gyárat, vagy egy-egy jól bejáratott állami márkát.”