„Van néhány dolog, amely mellett nem szabad elmenni. Számosak az Orbán-rendszer bűnei, de amit Iványi Gáborral és az egyházával művelnek, mind közül a legaljasabb. Kétségbe vonják Iványi Gábor metodista gyülekezetének egyházi jellegét, miközben a magyar nyilvánosságban egyetlen ember van, akinek magatartása emlékeztet Krisztusra. És ez Iványi Gábor. Ebben a nagy keresztény országban minden részvét nélkül múlnak ki emberek naponta, akiknek nem is kellene meghalniuk. Nem tudunk azokról semmit, akik szegénységük, nyomoruk, hátrányos helyzetük, hajléktalanságuk miatt veszítik el életüket. Ezek az emberek egyszer megszülettek, csecsemők voltak, szüleik éppen olyan boldogok voltak, mint mások szülei, előttük is ott állt az élet, amely aztán nem egészen úgy sikerült, ahogy szerették volna. Életük éppen olyan értékes, mint bárki másé. Vannak, akik tehetnek róla, vannak, akik nem, hogy az életük zsákutcába jutott. De egy biztos, hogy az esélyeikkel, az emberhez méltó élet feltételeivel együtt veszítették el méltóságukat, és váltak a maguk szemében is olyanokká, ahogyan a külvilág tekintett rájuk. Emberként születtek meg, de emberhez méltatlan módon és okból, közülük nem kevesen állat módjára haltak meg.
Egyetlen ember van ebben az istenverte országban, aki úgy tekint ezekre a szerencsétlenekre, mint Isten teremtményeire, ugyanolyan emberi lényekre, mint az élet napos oldalán élőkre. Iványi Gábor az egyetlen irgalmas szamaritánus, aki bekötözi a lelki és fizikai sebeiket, megmosdatja őket, megeteti őket, megmenti az életüket. Egész családja ezt csinálja. Felesége dolgozhatna elegáns irodában vagy jól felszerelt magánklinikán, de ő szó szerint a szarból mossa ki a magatehetetlen embereket, irtja a bolhájukat, gyógyítja a köszvényüket, ápolja a nyílt sebeiket évtizedek óta. Iványi Gábornak minden gyermeke ugyanebben a szolgálatban tevékenykedik. Nem kényszeríti őket senki. Kisgyermekkorultól fogva ezt látták, számukra ez a természetes. Jártam többször Iványi Gábor békásmegyeri panel lakásában, ahol hat gyermeket neveltek fel. Már felnőttek voltak a gyerekek, de még mindig a kis panelben szorongtak, mert az ő szüleik mindenüket másnak adták. Nem a vagyon gyarapításával törődtek.”