„Örök szerelem, ettől nem lehet elszakadni” – így vallott a visszatéréséről a Mandinernek az olimpiai bajnok
Szász Emese a decemberi országos csapatbajnokságon a gyermekei előtt léphet ismét pástra.
Már többször a szemébe is megmondtam Kerényi Imrének: az, hogy az emlékezetpolitikát épp őrá bízták, már önmagában is jelzi, mit kell tartani ennek a komolyságáról. Interjú.
„MN: Mára valószínűleg mindenki még jobban megerősödött abban a meggyőződésében, hogy az állami emlékezetpolitika csak a múlt hatalmi erőszakkal történő átírása lehet. Feltűnő viszont, hogy ez a kormányzati erőfeszítés épp olyan tétova alkalomadtán, amilyen erőszakos általában. Telekivel indít, Széll Kálmánnal és Tiszával kísérletezik, majd megint vált Bethlenre. Eszébe jut egy pillanatra Szabó Dezsőt Tormay Cécile mellé helyezni, majd Szabót mégis ejti és így tovább. Tudja a Fidesz-KDNP, hogy milyen történetet kíván kanonizálni mindenáron nemzeti kultúraként és történelemként?
GYP: Az előző, amnéziás húsz évre nagyon radikális múltépítési választ ad a kormány. A hajdani kommunisták a múltat a jövő nevében kívánták végképp eltörölni, hogy egy új világot építsenek fel. A jelenlegi kormány válasza az, hogy szintén nekiáll múltakat eltörölni, de nem valamiféle jövő, hanem egy másik múlt nevében. Valóban nagyon trehány módon próbálják összerakni ezt a nemzeti elbeszélést; talán azért, mert csak azt tudják biztosan, mire nem akarnak emlékezni, mit szeretnének elfelejtetni: az egésznek a centrumában az a döntés áll, hogy a kommunizmus nem volt, nem létezett, és ehhez rögtön hozzá lehet csapni, hogy akkor rögtön a rendszerváltás, az »elmúlt húsz év« sem. Ehhez a történelmet ki kell vonni a történettudomány keretei közül, és mítosszá kell alakítani. Hol az I. világháború előtti, hol a két világháború közti világ konszenzussá emelésével kísérleteznek, mint önmagában álló, valódi magyar világéval, ahol, mint a mítoszban, minden a helyén van, és ahová a történelem csak brutális romboló erőként léphet be, idegenként - ez lenne talán Trianon és a kommunizmus. A mostani kísérlet ennek a mítoszi egységnek a lelki, emlékezetpolitikai helyreállítása, a mitikus magyar élet újrakezdése. Mivel azonban a dualizmus éppúgy, mint a két háború közti szakasz, nem mítosz volt, hanem történelmi korszak bonyolult és széttartó folyamatok sokaságával, nagyon nehéz belőle annyira egységes elbeszélést csinálni, amilyenre a Fidesznek szüksége volna. Ez a program nagyon veszélyes, de végrehajthatatlan: egy 65 évre kiterjedő lyukat nem lehet mítoszokkal betömni. A történelem némely részéről pedig úgy dönteni, hogy az nem is volt, egyszerűen infantilizmus. Nem szívesen szólok egy jelen nem lévő emberről némiképp ironikusan, de mentségemre szóljon, hogy már többször a szemébe is megmondtam Kerényi Imrének: az, hogy az emlékezetpolitikát épp őrá bízták, már önmagában is jelzi, mit kell tartani ennek a komolyságáról. Most egy kicsit bekeményítettek, akarnak például csinálni egy saját nemzeti történelmi intézetet, mert az Akadémia már nem alkalmas szerintük erre. Ez talán kicsit fenyegetőbb.”