„Az aradi vértanúk gyászünnepe nekünk, magyaroknak mindig alkalmat ad nemcsak az emlékezésre, hanem az önvizsgálatra is. A múlt és a jövő egyre kevesebb embert foglalkoztat, pedig az emberiség a halottak, a most élők és a majdan megszületők szövetsége, és ha ez a láthatatlan, de erős szövetség felbomlik, maga az emberi létezés válik tragikusan tartalmatlanná. A haza, a nemzet mártírjait az idegenek nem ismerik és nem is tisztelik, mert ez magyar »magánügy«, amelynek politikai és történelmi megítélése országonként és népenként változik. Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc nagyságát és hősiességét távolról rokonszenv kísérte (nagyjából úgy, mint 1956-ban), de a magyarokat körülvevő népek – a lengyeleket kivéve – már az azóta eltelt idő (és főleg a trianoni döntés) miatt saját államiságuk hivatalos történetén keresztül értékelik a »nacionalista rebelliót«.
A história kegyetlen fintora, hogy sokszor a bátor népnek nem marad hazája, és felesleges azon elmélkedni, mi lett volna, ha az elején győztes magyar hadak nem állnak meg Bécsig, vagy ha az orosz cár nem nyújt rokoni segítséget az ifjú császárnak. Az Osztrák Császárság történetében olvasom, hogy a magyar Országgyűlés Bratislavában ülésezett, nem Pozsonyban, valamint »a lázadás után a vezetés a magyar háborút megindította a nem magyarok ellen a királyságban, a szerbek, horvátok, románok, ruszinok és az erdélyi szászok, majd a császári hadak ellen«. Érdemes lenne az 1920 után született államok ma használatos tankönyveiből összegyűjteni, ők hogyan magyarázzák saját hősi történelmüket, de nagyjából ezt is tudjuk.”