Kishantos története a mai rendszer legrosszabb arcát mutatja meg. Ezért fontos beszélni róla.
Napjaink el nem mesélt történetei közé tartozik Kishantosé. Pedig a Fejér megyében, Hantos településtől 3 km-re található vidékfejlesztési központ huszonegynéhány éves sztorija éppen rendkívül szomorú végkifejletéhez közeledik. A 452 hektáros mintagazdaságot működtető kft.-nek egy tavaly kiírt pályázat eredményének értelmében szűk hónapnyi tartózkodása van Kishantoson: ezt követően át kell adni területeit az új, nyertes gazdáknak, alkalmazottai pedig mennek munkanélkülinek, vagy legalábbis arra, amerre ötletük van.
Aki nem ismeri a történetet, akár a fenti videóból is kaphat néhány benyomást, hogy mekkora kár ezekért az emberekért és a munkájukért – és hogy milyen fájóan értelmetlenül rúgják ki őket saját két évtizedes művükből. Lehet, hogy több olvasónak ismétlés jön, de fontosnak tartom, hogy itt is nyoma maradjon.
Tehát a tavaly októberi pályázat értelmében a 452 hektáros területre összesen 10 pályázatot írt ki a Nemzeti Földalap; a Hantosnál most látható üzem és iskolai rendszer alapjait évtizedekkel ezelőtt megteremtő és ott jelenleg is gazdálkodó nonprofit társaság mindre beadott versenyanyagot – majd az összeset elbukták. Írd és mondd: a kishantosiak egyetlen négyzetcentiméter földet sem nyertek.
A pályázat persze nagyon nehezen támadható: a rendszer úgy lett kitalálva, hogy a pályamunkákra adható pontok 40 százaléka szubjektív; vagyis a bírálónak annyit kell mérlegelnie, hogy tetszik-e neki vagy sem az adott gazdálkodási terv. Ízlésekről pedig nem vitatkozunk.
A nyertesek összetétele itt-ott igen problémás: van köztük például salgótarjáni (!) építési vállalkozás, mely a pályázat beadása előtt változtatott székhelyet és nevet, bár a tevékenységi kört elfelejtette.
Ráadásul a biogazdálkodás folytatása nem volt feltétele a pályázatnak, így semmi garancia sincs arra, hogy az elmúlt évtizedekben kitalált módszerek és hagyományok megmaradnak.
Ezen a ponton felhívnám a figyelmet, hogy Kishantosnál nem valami rossz parasztromantika miatt kell siránkozni. Ezt az oktatási és termelési központot annak idején német-magyar kormányközi program keretében indították, szakmai alapjait a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete tervezte meg, dán közreműködéssel. A fő profil (bio vetőmag előállítása) mellett működik itt népfőiskola is, melynek német és dán kapcsolatai is vannak. (Nem véletlen, hogy a pályázat mostani üzemeltetetők számára kedvezőbb elbírálásáért – legalábbis a kishantosiak ezt mesélték több helyen – a dán nagykövetség is közbenjárt.) Ugyan személyesen nem ismerem sem Ács Sándornét, sem a gazdaság többi vezetőjét, de másodkézből úgy tudom, jó szakemberek, és nem mellesleg tisztességesen dolgoznak régóta ezen a helyen.
Persze fel kell tenni a kérdést, hogy ha ennyire rendben van ez a kishantosi dolog, akkor mégis miért alakult úgy a pályázaton a soruk, hogy november elsejéig el kell hagyniuk a gazdaságukat. A válasz szerintem nagyjából a bosszú kifejezéssel írható le. Kishantos mostani állapotában Ángyán József egykori vidékfejlesztési államtitkár bázisa. Ács Sándorné régi kollégája; Ángyánnak az egész rendszer kitalálásában óriási szerepe volt.
Mármost számomra mai állapotában Ángyán egyáltalán nem problémamentes. Nem a kormánykritikája miatt, egyszerűen azért, mert szegény fickó egy ideje az eldrábikjánososodás és elbogárlászlósodás, vagyis az irracionális népibal jegyeit mutatja. Nem értek egyet a családi gazdaságok fetisizálásával sem, mert ellentétesek azzal a logikával, ami európai méretű versenyben is képes felszínen tartani a magyar mezőgazdaságot. De a Kishantoshoz hasonló helyekre akkor is szükség van: mert az ökológiai innováció színterei, mert modelleznek valami olyat, ami ha nem is az egyetlen, de az egyik lehetséges válasz lehet a környezetünkben zajló változásokra. És nem utolsó sorban azért, mert tisztességes és küldetéstudattal rendelkező magyar emberek dolgoznak és tanulnak bennük.
Kishantos története a mai rendszer legrosszabb arcát mutatja meg. Ezért fontos beszélni róla.