„Először is, lássunk két reakciót. Egyik korábbi, a Videoton tulajdonosa mondta, miután csapata még valamikor júliusban kiesett egy nevesincs montenegrói alakulattal szemben a kupaselejtező előselejtezőjében: »elmondani nehéz, mennyire rosszul érzem magam. Ez a gyors kiesés egy váratlan lórúgással ért fel számomra. Azóta sem tértem teljesen magamhoz.«
Legfőbb ideje, hogy tulajdonos, mecénás, jóakaró, csókos, meg az összes futballközeli színező most már térjen magához, és ne hülyítse se saját magát, de legfőképpen a közvéleményt: nem vagyunk sehol. Az európai alsó régióban tanyázunk, de önmagában ez nem szégyen, mert a sportban alulmaradni, nem szégyenkérdés. A szégyen az a kormányzati rangra emelt néphülyítés, amelyikbe pontosan úgy fér bele az eszelős stadionépítés, mint a kormányfő konyhafilozófiája a futball mibenlétéről: »a futball kifejezi nemzetünk legnagyszerűbb tulajdonságait, mint például a sajátos észjárás, bátorság, cselvetés.« Ezt követte a bukaresti zakó. De még korábban úgy nyilatkozott, hogy »a futball az a sportág, amit a magyaroknak találtak ki.« Igen. Meg az angoloknak, a braziloknak, és nem sorolom tovább.
Mitől zuhant magába Garancsi és Orbán, mit figyeltek korábban, amikor különböző stadionpáholyokban derűsen szotyoláztak, de főleg mit láttak, amikor a pályát nézték? Ha nagyon tetű akarnék lenni (miért ne akarnék), kérdezhetném az általuk is jól ismert futballközeg nyelvén: mégis, mire számított miniszterelnök úr, magas labdára? Ha pedig tényleg úgy gondolták, hogy a magyar futball többet ér négy első körben kiesett klubcsapatnál meg egyetlen selejtezőcsoportban többször meggyalázott válogatottnál, akkor miért nem olvasnak néha újságot. Nem azokat, amelyikek azt írják, amit ők ketten meg a környezetük olvasni szeretne, hanem a valóságot. Hogy például egy darabig mehet a játék, de ha komolyra fordul a szó, nem fognak az ellenfelek kegyelmezni, a végén a reális erősorrend alakul ki, és ez még akkor is igaz, ha matematikailag az utolsó fordulóban is van még esély.”
