„1956 nemcsak a mai autoritárius-konzervatív jobboldalnak, hanem a mai liberális-konzervatív »baloldalnak« se előképe, de még az alternatív baloldal kis csoportocskáinak se. Múltabb, mint bármelyik múlt.
De történelmi típusában vitathatatlanul szocialista volt 56, amit a legjobban – cáfolhatatlanul – a munkástanácsok bizonyítanak. Miután kénytelen-kelletlen (a szovjet megszállás következményeképpen) megszabadultak a Nagy Imre-kormány és a formálódó reformpárt (az első MSZMP, nem a későbbi kádári állampárt) gyámkodásától, a magyarországi munkások létrehozták azt, amit minden eddigi szocialista proletárforradalom létrehozott: saját munkástanácsaikat, a közvetlen (»részvételi«) osztálydemokrácia hierarchia nélküli szerveit, amelyek lefolytatták a világtörténelem egyik legszívósabb, legmakacsabb politikai sztrájkját. Tragikomikus paradoxon, hogy ezt a nevében (és már pusztán csak a nevében) a munkástanács-gondolatot hordozó állammal, a Szovjetunióval szemben és a kizsákmányolás alóli fölszabadulás gondolatát a nevében (és már pusztán csak a nevében) hordozó kommunista párttal szemben hajtották végre, hősiesen, meg nem siratottan és meg nem becsülten. (De hiszen Luther, Zwingli, Kálvin is magát keresztyénnek nevező egyházzal szemben csinálta meg a reformációt, a valódi keresztyénséget.)
Nem lehet zokon venni, hogy 1956 igazi karakteréről mindenki megfeledkezett. 1956: történelem, ami azt jelenti – bár kegyetlenség kimondani – , hogy időszerűtlen. Aki rá akar hivatkozni, hamisít, még ha önkéntelenül is. A valamikori ipari társadalom egyik zugában kitört lázadásnak más céljai és más ellenfelei voltak, mint ma bárkinek, uralmon lévőnek vagy rebellisnek. Ami 1956 szabadságeszméjéből eleven – az autonómia, azaz a nem pusztán a politikában, hanem a gazdaságban is szuverén, a maga ügyeit közvetítés nélkül intéző, tőketulajdon és kiváltságok nélküli személyekből álló nép – az egyrészt másutt is föllelhető, másrészt ma is utópia.
Ami 1956 magyar forradalmából ránk tartozik: az, hogy leverték.”