„Maga Egervári Sándor legutóbb azzal hitegetett bennünket, hogy vezetésével kijutunk a brazíliai vb-re. Gyanítjuk, hogy – velünk együtt, de sok becsapott drukkerrel szemben – egy percig sem gondolta komolyan. Most azonban azt kérjük tőle, hogy váltsa valóra az ígéretét, verje meg a csapatával Észtországot, Andorrát, s ha kell, Hollandiát is, aztán meg a pótselejtezős ellenfelet, és akkor őt fogjuk ünnepelni, az eredmények pedig hitelt adnak majd oly szimpatikus, unalomig ismert mondatainak a csapategységről, a közösen vallott értékekről, a csillogó szemű, győzni vágyó fiatalemberekről, a soha fel nem adott szakmai elvekről.
De addig nézze el nekünk, ha szóvá tesszük, hogy Bukarestben lesült a bőr a képünkről a szégyentől, mert tétmeccsen még sohasem kaptunk ki három góllal a románoktól, s most ezt is megtehette velünk az elmúlt negyven év leggyengébb román csapata. S ha a bravúr a sok munka, a lelkiismeretes felkészülés, a hároméves, tervszerű csapatépítés, a nagyszerű, közös sikerélmények, a fiúk elszántsága, a válogatott legendásan jó szellemisége, az MLSZ minden szinten megmutatkozó profizmusa és támogatása ellenére sem sikerülne, akkor… Na, de ezt nem írom le, mert harminc év minden csalódását nehéz szavakba önteni, pláne szalonképesen.
Nemcsak azért kellene kijutni a világbajnokságra, hogy azok a nemzedékek is megtapasztalják az igazi futballélményeket, amelyeknek elképzelésük sem lehet róla, hanem azért is, mert a kormány és az MLSZ elkezdte az alapoktól újjáépíteni a magyar futballt, s bizony a nagy közös ügynek (amelyről szerintem egy európai kultúrállam nem mondhat le) nem ártana néha egy kis futballsiker.”