A kompromisszum dicsérete

„Hogy állunk Magyarországon a kompromisszum dolgában? Tradicionálisan a két fő magatartás-típust Kossuth Lajossal, a szabadságharc vezérével és Deák Ferenccel, az 1867-es kiegyezés atyjával jelképezzük. Ha megszámlálnánk hány Kossuth és hány Deák szobor található hazánkban, meggyőződésem, hogy az összehasonlításból Kossuth kerülne ki győztesen. Március 15. nemzeti ünnepünk, de ki tudja mi történt 1867. június 8-án? Ekkor koronázták királlyá és királynévá Ferenc Józsefet és Erzsébetet. Ez a dátum állította vissza Magyarországon az alkotmányos életet.

Inkább jellemezte nálunk a közszemléletet, hogy »nem engedünk a 48-ból«, hogy akinek igaza van, annak ki kell állnia az igazságért, hogy aki alkuszik az hazaáruló. Feltünő, hogy miképp ingadozunk két szélsőséges magatartás között: egyrészt azt valljuk, hogy nincs nálunk különb nép és minket segít a magyarok Istene, ugyanakkor időnként önmarcangolásba kezdünk és azt hisszük, hogy az egész világ ellenünk fordul (manapság különösen Brüsszel).

Azonban a történelem változik és a kompromisszum-készség lassan kifejlődik. Különösképp jellemzőnek látom szomszédainkkal való kapcsolataink alakulását. A két háború közti »mindent vissza!« jelszóval szemben jó szomszédsági viszonyokat akarunk építeni. A siker föltétele azonban az, hogy ez a szándék megfelelő választ kapjon.

Ha egy pillantást vetünk belügyeinkre, izgalmas figyelemmel kísérni, hogy a baloldali ellenzéknek mennyire sikerül sorait egységbe rendezni. Miképp állnak Mesterházy és Bajnai urak a kompromisszum művészetével?

S persze az is érdekes kérdés, hogy vajon ha a szavazatok megoszlanak, képes lesz-e kompromisszumos kormánytöbbség alakulni a parlamentben.”