„Az amerikai rendszernél maradva: az előválasztás akár önsorsrontó is lehet, ha a pártok a hivatalban lévő elnök kihívóját keresik. Ez volt a helyzet 2004-ben, amikor a Demokrata Párt végül John Kerryt állította szembe George W. Bush-sal, illetve 2012-ben, amikor a republikánusok Mitt Romney-t jelölték Barack Obama ellenében. Mindkét esetben viszonylag gyorsan eldőlt, ki a legesélyesebb, a többiek csak későbbi pozíciók (például az alelnöki) reményében maradtak versenyben, viszont az előválasztás pénzt, időt, energiát emésztett föl, miközben az elnök hátradőlve végignézhette, hogyan szedik szét egymást a potenciális ellenfelei. Akiknek azután mellesleg a felhalmozott sérelmeket feledve együtt kellett (volna) működniük az igazi kampányban.
A magyar baloldalnak jelen állapotában ennél még az is jobb lenne, ha fej vagy írás alapon döntenének. De ez pont olyan kizárt, mint az előválasztás. Az ötlet ebben a késői szakaszban már nyilvánvalóan nem azért került elő, mert bárki komolyan venné. Akkor mi miért tegyük? Bajnai és Mesterházy vagy külön indul, és szinte biztosan veszít, vagy kicsit több eséllyel, együtt, de akkor csak egyikük lehet miniszterelnök-jelölt. Nem a jobban fésült, a magasabb vagy a jobb svádájú, hanem az erősebb. Az élet kegyetlen.”