Lánczi András: A bosszúvágy és az irigység a két legpusztítóbb politikai fegyver, mert ellenségképző ereje van

(Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád)

A politikát látszólag racionális megfontolások alakítják. Részleteiben olykor igen, de a leglényegesebb szempontból nem. Valójában a politikát megelőző vagy politika előtti tényezők a döntők. A demokratikusnak nevezett berendezkedés elsősorban a politikai folyamatok intézményesítését tűzi ki célul, amire azért van szükség, mert egy politikai vezető hatalma ma nem Isten kegyelméből ered. A legfőbb hatalom – majestas –, vagyis a végső parancs kiadására hivatott személy kiválasztása a sokaság kezébe van letéve.

Mi van akkor, ha Donald Trump győzelme mellett a republikánusoké lesz a kongresszus mindkét háza, a képviselőház és a szenátus is? Sőt, ha idevesszük a túlnyomórészt republikánus elnökök jelölte tagokból álló legfelsőbb bíróságot is, akkor

Orbánnak valójában az a „bűne”, egyben erejének forrása, hogy rendre kétharmados győzelmet arat.

Minden politika sikerességét a racionális politika előtti tényezők biztosítják. Először is a barátság és a gyűlölet a két legmeghatározóbb érzelem. Ha nincs barátság – feltétlen bizalom – a kormányzó elitben, nehéz megtartani a hatalmat. A közösségi – például a nemzeti – összetartozás érzése hatalomképző erő. Gyűlöletre egész választási kampányt lehet építeni: valamely kisebbséggel vagy politikussal szembeni gyűlölet képes választási közösséget építeni.

Sok egyéb emberi érzelem vagy szenvedély játszhat politikai kérdéseket eldöntő szerepet, de mindegyiket racionális csomagolásban tálalják a választóknak a politikai cselekvők. 

De ki lehet politikailag sikeres?

Özönlenek – valós vagy hamis – információk, vélemények, interjúk, vita­műsorok, statisztikának látszó számsorok, gazdasági jóslatok, történelmi párhuzamok, jövőt felvázoló ígéretek és találgatások. Ezek mind-mind racionális érvek formájában igyekeznek megjelenni, holott valójában a politika előtti nyers emberi természetet célozzák. Szélsőséges történelmi helyzetekben jobban látszik a politikacsinálás elvi alapja.

Winston Churchill 1945 júliusában veszített az 1935 óta először megtartott választáson annak ellenére, hogy rendkívül népszerű volt a világháború idején. A félelmet felváltotta az egyéni biztonságvágy és a szerzésvágy: az osztogatást ígérő baloldal meg is szerezte a győzelmet.

A jelenlegi Magyarországon az ellenzéki oldalon kimerült a kádári nosztalgiára kacsingató érzelmi emlékezetpolitizálás. A kommunista állampárt különböző szintű kép­viselőinek jelentős része sikeresen és gyarapodó módon túlélte a rendszerváltozást.

Ellenfelei, nagyrészt a külföldi befolyásolás és finanszírozás eszközeivel, különböző típusú ellen­jelöltekkel próbálkoztak az elmúlt években: kezdték a posztkommunista jelöltekkel (MSZP SZDSZ-háttérrel), majd jött a fiatal liberális-balos-zöld alternatíva (Karácsony Gergely), akit a posztkommunista elit tolt maga előtt. Aztán megjelent a Közép-Európában megszokott amerikanizált jelölt felfuttatása (Márki-­Zay Péter), hogy most egy posztmodern aranyifjú (Magyar Péter) próbáljon szerencsét.

Ma pedig a gazdag polgári környezetből származó, mulatni vágyó, gondtalan vagy léha életű fiatal­embert. Jelszava a gyűlölet.

A szerző filozófus.