„Tavaly mintegy húszezer menedékkérelmet regisztráltak a szűk nyolcmilliós lakosú országban, de az érkezők tényleges száma ennél jóval több. A szövetségi parlament ősszel döntött a menekülttörvény szigorításáról, amelynek értelmében a katonai szolgálatból dezertálók a továbbiakban nem számítanak menekültnek, menedékkérelmet pedig csak Svájc területén vagy a határon lehet benyújtani, a külképviseleteken nem. A módosítás arról is rendelkezik, hogy azok a menedékkérők, akik a közbiztonságot vagy a közrendet veszélyeztetik, vagy a fogadóállomás rendes működését zavarják, különleges központokban kerülnek elhelyezésre. A települések várható ellenkezésére tekintettel a törvény szabályozza, hogy a kantonok vagy települések akarata ellenére legfeljebb három évig lehet a területükön menekülttábort elhelyezni.
Jogvédő szervezetek népszavazást kezdeményeztek a törvény ellen, mivel szerintük a nagykövetségeken való menedékkérelem kizárása nagyon megnehezíti a menekültek dolgát. A dezertőr katonákról szólva rámutattak: például egy szíriai dezertőrt, aki a diktatúra elől szökött, nem szabadna kizárni a menekültstátuszból. Hozzáteszik: tartós jogegyenlőtlenséghez vezet, hogy önkényesen különleges központokba zárhatják a menekülteket, mielőtt bármit elkövettek volna; ez olyan, mintha a menekülttörvény a büntető törvénykönyv kiegészítése lenne, holott pont hogy védenie kellene a menekülteket. (...)
A svájciaknak van tapasztalatuk a bevándorlókkal, mindemellett (vagy éppen ezért?) óvatosak is, és valószínűleg nem véletlen a rendőrség megtámogatása mellett a plusz biztonsági cég sem – ilyen készültség mellett viszont a mozgásszabadság korlátozása aránytalannak tűnik. A történet most már Magyarországon is ismerős. A Vámosszabadi községben nyílt, a bremgarteninál másfélszer nagyobb menekülttábor kapcsán a pesti újságírók xenofóboznak, a helyiek az otthonukat féltik, az államnak pedig eddig nem jutott eszébe, hogy esetleg plusz rendőröket fizessen a térségben, pedig ennyiben igazán lehetne a svájciaktól tanulni.”