Ady, Márai és Esterházy igaza

„A nemzeti radikálisoktól ma mégsem hallani mást, csak a magyarok jogfosztását elrendelő Benes-dekrétumok sötétségét. Ez persze valós sérelem, én is ezt mondom és írom, aláhúzva kétszer, piros ceruzával. Csak éppen a nemzeti radikálisok azt már nem firtatják, hogy Magyarországnak az átgondolatlan visszacsatolásért és állampolgárságért mekkora kárpótlást kellene nyújtania valamennyi, a dologban közvetlenül érintett csehszlovákiai magyarnak…

Ez persze csak tréfa. Keserű tréfa. A béke szabályai szerint vesztes a vesztesnek nem fizet. Márai a Trianon utáni Magyarországban ugyanazt ítélte el, amit Ady a Trianon előttiben. »Ha valaki kételkedni mert az üzletszerűen és iparszerűen népszerűsített „keresztény, nemzeti” elvek helyességében, rásütötték a destruktivitás vádját, s ez a vád legtöbbször egyértelmű volt a kenyérvesztéssel, a társadalmi lehetetlenüléssel.« Ezeket a sorokat már emigránsként írta, miután Magyarországon egy másik kirekesztő eszmény, a bolsevizmus került uralomra, s negyven éven át erőszakkal taposta az emlékezet mélyére a kereszténység és a nemzeti tudat erejét. Csakhogy a bolsevizmus bukása után a nemzeti függetlenséggel és a vallásszabadsággal a magyar kétfejű sas is visszatért, s harmadvirágzása teljében bumerángként küldte padlóra a harmadik magyar köztársaságot.

Ez jutott eszembe Márai könyvecskéjét letéve. A Hallgatni akartam fájdalmas olvasmány. Egyik legfontosabb üzenete számomra az, hogy a messianisztikus magyar nemzetmodell (köz)veszélyes apostolait nem szabad azonosítani a magyar konzervativizmussal. Miként a bolsevizmust sem a szocialistákkal. A bezárkózás, a belső nemzeti viszályokba való menekülés: álca. A tehetetlenség álcája. Az előrelátás képtelensége. Az a politikai végrehajtó hatalom, amely csak a múlt túlértékelésén és az újraelosztás apró adományain keresztül képes önmagát meghatározni, alapvető jogaitól foszt meg milliós közösségeket, tagadja a demokráciát, és veszélyben tartja országa népét.”