„Közhely, de nem árt már az elején leszögezni: egy felnőtt, egészséges, heteroszexuális férfiember csak akkor kapcsolja be otthon a televíziót, ha focimeccset kell nézni. Vetélkedők, telenovellák a gyengébbik nemhez tartoznak, politikai műsorokat meg nézzenek azok, akiknek alacsony a vérnyomásuk vagy szimplán idióták, egyúttal marhára ráérnek. Sajnos szerkesztőségünk túlnyomó része sem üti meg ezt a nem kifejezetten magasra helyezett mércét, többségük puhos bölcsész vagy elvetemült női curling rajongó (az a sport, ahol két csapat háziasszony versenytfelmos’ a tapsoló, hímsoviniszta férfiközönség előtt), de legalább azt a minimumelvárást teljesítik, hogy nem szólnak be kettő percenként kényszeresen a náluk sokkal nagyobb, erősebb, férfiasabb, életük során sokkal több csajt megdugó, focibuzi kollégáiknak. (Figyelem, Piréz itt csak terel, de végül kiderül, hogy mégsem olyan fatökű a szerkesztőség - a Szerk.) Az ugyanis az életösztön teljes hiányáról tanúskodna. Mint amikor a kibomlott ing alatt jól látható bombamellénnyel szalad az idióta egy random izraeli katonai támaszpont felé.
A hazai közbeszédben ugyanakkor időről-időre elszaporodnak az elmebetegek. Illetve én nem találok más magyarázatot arra a jelenségre, ahogy akármelyik wannabe ellenzéki szerveződés, akármelyik wannabe megmondóembere, amint szembejön vele egy mikrofon, egyből ráfixál a foci vs. közjó című, merőben ostoba dichotómiára. Legyen bármi is a kérdés. Így sikerült pár kurva stadion megépítését már szembeállítani a nyugdíjakkal, az alacsony közmunkabérekkel, az felsőoktatást érintő megszorításokkal, a római parti fákkal, mindennel. Mindent visz a »miért nem adják inkább oda az éhező gyerekeknek azt az X milliárdot?« – féle rendkívül sötét demagógia.”