L. az élet sűrűjében: A tűzvész

„A legrekkenőbb nyár tombolt, olyan, amilyen nálunk csak a homokhátságon fojtogat, talán augusztus lehetett. Az éjszakák is elviselhetetlenek voltak az ember csak izzadtan forgolódott az ágyban nem tudott aludni és reggel eleve fáradtan kelt fel egy újabb trópusi napra. Az amúgy sem túl sűrű fű kiégett, megritkult, közötte ott sárgállott a homok. Az üszőket nem lehetett kihajtani legelni, részben mert nem volt mit, részben meg hőgutát kaptak volna. Onnan is látszott a nagy baj, hogy a zöld gyíkok is csak reggel és este napoztak, pedig ők aztán igazi napimádók. Rengeteg volt belőlük, apró őslények, kisebbek nagyobbak ragyogó zöld pikkelyekkel; roppant fürgén mozogtak, ami nem csoda hiszen minden ragadozó vadászott rájuk. Nyár elején a hímek torka kék színben pompázott és ilyenkor jóízűeket verekedtek egymással, elfeledkezve az óvatosságról a nagy szerelmi lángolásban annyira, hogy észre sem vették mikor elkapta őket valami. L. őszinte bánatára a telep két jókora kandúrja sem a hihetetlenül elszaporodott patkányokat irtotta, hanem telezabálták magukat gyíkokkal és utána békésen aludtak, valami árnyas helyen, a patkányok pedig fényes nappal rohangásztak az istállókban, lépten-nyomon beléjük botlott a telepen járva. Gyermekkori tapasztalatait felhasználva L. csúzlival próbált vadászni rájuk, de mérsékelt sikerrel – túl gyorsak voltak. Pedig az egyik macska, jókora cirmos kandúr – télen, mikor kevesebb volt az ennivaló – L. szeme láttára kapott el patkányokat és jóízűen meg is ette őket, sajátos stílusban, ugyanis, feltehetően gourmand lévén, a bőrét meghagyta, így mindenfelé patkánybőrökkel találkozva lehetett lemérni a vadászata sikerességét. Amúgy semmi sem segített a patkányok ellen, voltak ugyan mérgek, brutálisan erősek, bőrön át is felszívódóak és a patkánynak elég volt belelépni, azonban ez sem sokat segített, mert a patkány nagyon okos állat és ha egyikük evett a méregből amitől a helyszínen azonnal el is halálozott abból a méregből ott többé egy patkány sem evett, a tetem elriasztotta a többit. Így hát a mérgezés nem nagyon ritkította őket. Később mikor egy patkányirtásban járatos embert hívtak, aki vadászgörényekkel dolgozott, L. megismerkedett a tökéletes eljárással, úgyhogy ő is beszerzett két görényt – de ez már egy másik történet.

Különleges napok voltak ezek: L.-nek vendége volt. Ez először fordult elő, mióta itt dolgozott és élvezetes változatosságot jelentett a kutyával és Szutyokkal töltött estékhez képest. A barátnője E. látogatta meg, akivel alig néhányszor találkozott, mióta eljött az egyetemről. Akkor rossz szájízzel és nehezen váltak el, L. sokat ivott és ellenséges volt mindenkivel, apránként tudatosult benne, hogy mindennek vége, valamiféle új életstratégiát kell kialakítani, új célokkal és módokkal, de fogalma sem volt róla mi lehetne az. Beadott ugyan egy fellebbezést, ám nem sok reményt fűzött hozzá. Ezért aztán szinte minden barátjával összeszólalkozott, E.-t pedig azzal vádolta, hogy nem segít neki elviselni a sorsát. Így azután mikor dolgozni kezdett csak néhány hónap múlva szedte össze annyira a bátorságát, hogy felkeresse. Szándéka szerint bocsánatot akart kérni, ám erre nem volt szükség. E. őszinte örömmel fogadta, láthatóan nem neheztelt, pedig lett volna miért. Csodás napot töltöttek együtt és megbeszélték, hogy mikor E. végez a vizsgáival és a nyári munkájával – nyelvszakos lévén elszegődött idegenvezetőnek – meglátogatja L.-t. Jóval több volt ebben mint egy egyszerű találkozás. E., aki Pesti volt el sem tudta képzelni milyen lehet az a hely, ahol L. dolgozik és azt sem tudta elképzelni, hogy ő vajon képes lenne együtt élni vele ott, vagy megbolondulna az unalomtól. A dolog nagyszerűen kezdődött. Vonata késő este érkezett egy szomszédos város állomására, nem volt csatlakozása, ezért L. elment érte a szolgálati Pannóniáján. A meleg nyári éjszakában ragyogó teleholdnál motoroztak visszafelé, a kihalt úton L. eloltotta a világítást és csak a holdfényénél pöfögtek a nyílegyenes, végtelenbe vezető úton. E. szorosan átölelte, hozzábújt eleinte kicsit ijedten – mint bevallotta sohasem ült még motoron – majd egyre boldogabb felszabadultsággal. Megérkeztükkor a petróleumlámpa fényében egyáltalán nem tűnt annyira lehangolónak L. szállása, mint fényes nappal. Megitták az ünnepi alkalomra vásárolt bort és sokáig ültek beszélgetve a ház előtti ócska asztal melletti székeken. Ezt a helyet egyébként L. – barokkos túlzással – »terasznak« nevezte.”