L. a hadastyán: Az árvízi hajós I.

„A tényleges bevonulást sorozások előzték meg, ekkor az összes középiskolás fiúnak el kellett mennie a kiegészítő parancsnokságra ahol orvosi vizsgálat és ideológiai továbbképzés várt rájuk. Az orvosi vizsgálatot nem cifrázták túl, a páciensek meztelenül bevonultak egy szobába a sorozóbizottság színe elé, itt megkérdezték, hogy milyen betegségeik vannak, majd az orvos betekintett az összes testnyílásukba és kimondta a verdiktet: alkalmas. A szállongó anekdota szerint az egyik páciensről akkor mondta ki az orvos az ítéletet, mikor éppen a fenekébe tekintett be és a regruta indignálódva megkérdezte: »A szemembe nem merte mondani?« Az ideológiai képzés pedig abból állt, hogy egy roppant ostobának tűnő egyenruhás hosszasan beszélt a haza és a szocializmus védelmének dicsőséges voltáról. Különösebben nem hozott senkit sem lázba vele, a legtöbben amőbát játszottak, L. pedig olvasott elbújva az előtte ülő hátamögé.

L.-t a nagyapja – aki tényleg megjárta a hadak útját – felvilágosította a modern hadviselés pszichológiai hátteréről, miszerint a dolog elején igyekezni kell berúgni és nem kijózanodni, amíg tart. L. komolyan vette ezt az intelmet és igyekezett is tartani magát hozzá. Ez aztán mindjárt az elején azzal a kellemetlen mellékkörülménnyel járt, hogy a bevonulás napját is felkészüléssel töltötte, ezért nem volt ideje levágatnia a haját, amelyik igencsak hosszúra megnőtt. Így aztán úgy vonult be a laktanyába, hogy egyedül neki volt hosszú haja volt és nagyon be volt rúgva, ezzel viszont nem volt egyedül. Ez felkeltette a tisztikar érdeklődését, akik a laktanya udvarán álltak és szemlélték az új hús bevonulását. Mondhatjuk, hogy katonai karrierje szerencsétlenül indult. Pedig az adott tanács teljesen kompatibilis volt a néphadseregben elterjedt tradíciókkal. A tisztikar többnyire gyakorló alkoholistákból állt akik a legsúlyosabb harctéri események közepette – mint például egy rovancsolás1 – hódoltak ezen a szenvedélyüknek. Egy részeg ember semmiképpen sem lógott ki a sorból, bár a vezérkar úgy látta, az iszákosság a tisztikar kiváltsága és az egyszerű honvédnek antialkoholistának kéne lennie.”