„9 éves voltam, amikor miniszterelnök lett, 20, amikor abbahagyta. Úgy félúton lettem a rajongója, mert addigra már láttam több szakszervezeti üdülőt és szakszervezeti vezetőt is, ezért éreztem, hogy aki ezeket a figurákat megfingatja, az csakis az én emberem lehet. Aztán láttam, hogy pöccinti le a kosztümhajtókájáról az egyoldalú atomleszerelésért tüntető szovjetbérenc progresszív baloldalt, akik a szenilis moszkoviták kezére adták volna a világot, amiért meg tudtam volna ölelni. Senki sem tudott olyan klasszul komcsizni, mint ő, még másik bálványom, Ronald Reagan sem!
Mivel a komcsi sajtó hisztérikusan gyalázta, világos volt, hogy csak jó fej lehet, ezért elkezdtem utánaolvasni és -hallgatni, már amennyire akkoriban lehetett. Arra ennyiből is rájöttem, hogy egy szétesett, mélyponton levő Angliából csinált gazdag, prosperáló, menő helyet, és hogy az egyéni kezdeményezés meg a kis állam barátja. Másra se vágytam, mint egyéni kezdeményezésre és a lehető legapróbb magyar államra, így sokadjára is kiderült, hogy egymásnak valók vagyunk.”