„Az Együtt párttá alakult, de szervezeteinek létrehozása éppen olyan időszakra esik, amikor még csak elvileg evidens az MSZP-vel és másokkal való együttműködés kényszere, ám ennek gyakorlati keretei nem látszanak. Márpedig, ha nem nyilvánvaló, hogy a következő utcasarkon majd kézen kell fognunk egymást, akkor amíg odáig eljutunk, addig még csak a jó modor állja útját a lökdösődésnek, gáncsolásnak. Akkor, akár akarjuk akár nem, könnyen lehet, hogy az eredeti cél, az új támogatók megnyerése háttérbe szorul, és a már meglévő tábor tagjaiért, infrastruktúrájáért, potentátjaiért, közvélemény-formálóiért indul meg a versengés. Ez pedig vagy nulla összegű, vagy negatív eredményű játszma. Az útakadályok lebontása helyett akár újakat is hozhat létre. Mindezt meg kell és meg is lehet előzni azzal, ha a kormányváltásban érdekelt pártok és szervezetek nemcsak általában tesznek hitet a közös fellépés mellett, hanem konkrétan is tárgyalásokat kezdenek a szövetség gyakorlati lépéseiről.
Hiába terveztünk más tempírozást, ma már csak ez használ: Az előtérben a látványos és nyilvános kézfogás, és a háttérben a konkrét egyeztetés megkezdése a teendőkről. Csakis ez a gesztus élesztheti újra a reményt a változás híveiben, de ez keltheti fel a figyelmét a pártot nem választó bizonytalanoknak is. Erős látvány kell, erős tartalommal és elkötelezettséggel. Különben odajutunk, aminek jelei a március 17-i rendezvény beszédeiben már látszottak is: újraéled a civilek épp hogy csak leküzdött totális bizalmatlansága a politika összes szereplője iránt. Ha már 1848 évfordulójáról van szó, akkor leginkább két Petőfi-vers közül választhatunk. Az egyik a Pató Pál úr: »ej, ráérünk arra még!«. A másik a közismert: »Itt az idő....«. Változást az utóbbi hozott. Különben maradnak az útakadályok.”