Kit képviselnek a meg nem választott civilek?

„Egy demokratikus jogállam ebben az értelemben arról ismerszik meg, hogy törvényhozóit folyamatosan »gyanúsítja«. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a politikusokat folyamatosan bírósági tárgyalásoknak teszi ki, vagy bűnözőnek tekinti. Ehelyett pusztán azt jelenti, hogy a törvényhozóktól nem csupán elvben, hanem ténylegesen is elvárja, hogy nyilvánosan igazolják döntéseiket, és ennek ellenőrzési feltételeit biztosítsák.

Ahhoz, hogy egy ilyen tényleges igazolás, indoklás megtörténhessen, szükség van olyan szereplőkre, akik feladata maga a gyanúsítás, más néven a kritikai kontroll. Első látásra úgy tűnhet, hogy ezek a szereplők elsősorban a mindenkori ellenzéki képviselők, valamint az alkotmányos ellenőrző szervek köréből kerülnek ki. Az ő működési feltételeik azonban a jogi legitimáción alapulnak, melynek torzulása könnyen korrumpálódásukhoz vagy ellehetetlenülésükhöz vezethet.

Ilyenformán könnyen megeshet, hogy helyettük olyan szereplőkre kell támaszkodni, akik az intézményesített politikai szférán kívül találhatók. Ezek a szereplők a civil mozgalmak. Legitimitásuk nem közvetlenül jogi, ugyanakkor ahhoz kapcsolódik, amennyiben a jogi legitimitás korlátainak felismeréséből fakad. Az elismerés e forrását participatív legitimitásnak nevezhetjük, arra utalva, hogy az állampolgárok saját delegált képviselőik felett gyakorolt, közvetlen ellenőrzési folyamatban való részvétele maga is elismerésre méltó.

Bizonyos szempontból ennek a fajta legitimitásnak óhatatlanul képlékenyek a keretei, hiszen pontosan az az egzaktság hiányzik belőlük, ami a jogilag kodifikált intézmények sajátossága. Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy állampolgárok tetszőleges szerveződése ilyen legitimitást tudhatna magáénak. Ez csakis azokról a mozgalmakról mondható el, amelyek az egyetemes emberi jogok nevében és azokat betartva bírálnak valamely rendelkezést. Ilyenformán a kirekesztő, antidemokratikus világnézeti alapon szerveződő szervezetek automatikusan e körön kívül maradnak.”