„Szakkollégistaként nyilván furcsa lenne azt állítanom, hogy minden rendben van, hiszen pont azért menekültem a szakkollégiumi rendszerbe, mert különben mérhetetlenül elviselhetetlen lenne számomra az az egyetemi képzés, ami BASZOTTUL NEM ÉRTELMISÉGIEKET KÉPEZ. Hanem javarészt szakbarbárokat. Ez pedig a mérnöki képzésekben hatványozottan így van. Nehéz elképzelni, hogy társadalmilag és kulturálisan felelős mérnököket képezne egy egyetem ahol a hallgatók nem tanulnak átfogóan társadalomelmélet, és semmilyen körülmények között nem kerülnek kapcsolatba a kortárs magyar kultúrával az egyetemen falai között, ott ahol elvileg értelmiségi szocializációjuknak folynia kéne. Mindezen túllépve építészhallgatóként kevesebb üdvözítő dolgot tudok elképzelni, minthogy lecsapják az építészképzésben résztvevők számát. 240-280 építész-tervező évente (csak a műegyetemen!), ráadásul a fent említett butább fajta szakbarbár építész, a legkevésbé sem az amire ma igény van BÁRHOL, vagy ami bármilyen szinten előre mozdíthatná az épített környezetünk minőségét, vagy ahhoz való viszonyunkat. A most kilépő építészgenerációk elvesznek. Nincs opció arra, hogy a néhány szemfülesebben túl, bárkinek legyen jövője építészként ebben az országban Európában a világon. A kilépő építészgenerációk azzal a tudással amit ők az ország különböző építészképzéseiben kapnak elvesznek, felszívódnak, mintha nem is lettek volna. Kérdés, hogy egy ilyen helyzetben számít-e bármit is ha csökken a keretszám, túl azon hogy megnőnek az én munkaerőpiaci esélyeim. Nem a több hallgató, vagy a kevesebb hallgató hozhat létre egy jobb Magyarországot, hanem az ha az elfuserált posztszocialista egyetemi képzési struktúrákat felszámolják.”