„Nézem őket, és drukkolok nekik. Nézem a széthulló világot, s annak is drukkolok. Nekik azért drukkolok, hogy maradjanak így még sokáig, így, négyfelé szabva, hogy győzhessen a meggyalázott, ezerszer megnyomorított középosztály. A világnak meg azért, hogy essen túl a dolgon mihamarább. Mert bármennyire is szeretné elhitetni a féktelen cinizmus: akkor sem mindegy. Nem mindegy már, és nem mindegy még. Nagyjából ez a jövő záloga.
Járunk még, huszonnégy esztendővel ezelőtti Herkulesek, és Hylasunk visszakiált hirtelen – imigyen, betűhíven: »Az a gond hogy a tápiógyörgyei jobbikot egy szarházi hazavágta az egy kicsit durva hogy több mint 30 embert elüldözött arra hivatkozván hogy hülyék vagyunk a politikához.« S aztán egy másik kiáltás hallik, szintúgy betűhíven: »Vollner bajtárs! Nem kell a dádá szöveg! A csapat újra megcsúszott. Valószínű a kilépők maradnak a megkezdett úton. Ők végre szembe mertek menni a kis zazriveccel, a csanádkával és a többi zsidóval. Reméljük a tisztességesebbje követi őket. Egyébként csúfos szituban vannak önök akiktől vártuk a segítséget.«
Így kiáltozik a mi Hylasunk, no nem a forrás mélyéről, hanem a Kurucinfo kommentelőinek mélyéről. S bizony nincs az a forrás, ami ennél mélyebb lehetne.
Ide jutottunk huszonnégy év alatt. Hajózunk Kádár népének mélységes mély, kiismerhetetlen óceánján, mint az Argonauták, és csak remélhetjük, hogy a legutolsó utáni pillanatban mégiscsak megtaláljuk az aranygyapjút.
Mert ha nem, majd jönnek ők. Jönni fognak mindannyian. És az ölésre is készen állnak immáron, méghozzá önként, kéjjel, nem parancsra.
És ezt nem mutatta meg a Jótündér minekünk.”
