Álmok és rémálmok a rejtőzködő totalitarizmusról

„A humanisták az emberiségért való absztrakt rajongásuk folyományaként épp emberi vonásainktól fosztanának meg minket: tökéletlenségünktől, mely ugyanakkor szabadságunk biztosítéka is. Kétségtelen, hogy e tökéletlen szabadság sokszor eredményez rosszat, konfliktusokat, viszályokat, borzalmakat. Ám ezek a borzalmak semmik ahhoz képest, amit az univerzális homogén állam okozna. A totalitárius gondolat egyik legfőbb hajtóereje ugyanis az utópikus, az emberiség üdvözítésére irányuló akarat, mai formájában egy plasztikus megfogalmazás szerint »neojakobinus boldogságdiktatúra«.

A mai európai szuverenitás-konfliktusban, ahogy - némiképp eltérő módon és mértékben - az Egyesült Államokban az államok és a központi kormányzat (valamint a bírák) közti vitákban, valamint néhány »renitens« állam (nem is tudom, kikre gondoljunk...) és a nemzetközi szervezetek közti ellentétekben is ezt, és nem apró technikai jellegű vitákat kell észrevennünk. A totalitárius utópiának ugyanis van csábereje, és ez az erő sosem fog teljesen eltűnni bizonyos rezsimek pusztulásával. A bábeli toronytól Zamjatyinig és Orwellig talán a legfontosabb, hogy e történeteknek a tanulságait észben tartsuk. Talán épp az anti-utópiák világa lehet az, amely munícióval szolgál tökéletlen szabadságunk megvédéséhez a folyton megújuló univerzalisztikus totalitárius (rém) álmokkal szemben: nem akarunk megváltottak lenni.”

(Részlet Megadja Gábor mai Magyar Nemzetben megjelent írásából)