„Ugyancsak alapvető jognak tetszik, hogy egy társadalmi szervezet kezdeményezhesse: az általa csodált személyiségek szobrot kapjanak. Más kérdés, hogy Magyarországon szerencsére egy Hitlert vagy egy Sztálint dicsőítő emlékmű állítása szóba se jöhet. Mindenesetre patrióta emberekben az önkorlátozás igénye is üdvös, ha megvan, pontosan a nemzet, a haza, a haladás és az emberség érdekében. Márpedig nagy kérdés, vajon mit jelent, ha olyan hajdani közéleti személyiségeknek sürgetnek, majd engedélyeznek szobrot, emléktáblát, akik integrálják a honpolgárok jó részét vagy valamelyest, sőt, éppen rendkívüli módon megosztják.
Lehet, tévedek, persze ez egyéni ízlés, értékrend kérdése: szeretek integráló és patrióta történelmi személyiségek emlékművébe »botlani« országjárásaim során. A magyar történelem és kultúra bővelkedik ilyen kiválóságokban. Ezért sem értem, hogy a számos erénnyel és hibával megáldott-megvert, s bizony felettébb megosztó Prohászka Ottokár helyett miért nem például Márton Áronnak szándékoznak szobrot emeltetni honi civilek. Igaz, Márton Áron püspököt életútja elsősorban Erdélyhez kötötte, de összmagyar szemlélete, nemzeti nagysága, műveltsége, embersége és az üldözöttek melletti kiállása egyértelműen tiszteletreméltóvá teszi. Hasonló a helyzet a kiváló Bánffy Miklóssal, akiről »nagy nemzeti egységben« az amúgy elképesztően megosztott mai magyarság mintha megfeledkezett volna. (...)
Szerény javaslatom az, hogy hajdan volt közéleti szereplőknél egyaránt legyen mérce: összességében inkább jót vagy rosszat tettek-e az országnak, a nemzetnek, és valamiképpen átlépték-e az emberség és az embertelenség határát.”