Különvélemény a bírói nyugdíjazás döntéséhez

Nem értek egyet sem az ügy befogadásával, sem a befogadott ügy megsemmisítő döntésével, illetve ennek érveivel.

1. A befogadást illetően megítélésem szerint az alkotmányjogi panaszok visszautasításának lett volna helye két okból is.

A.) A befogadás az alkotmányjogi panasz kivételes útján történt, holott az indítványozókra vonatkozó, vitatott szabály nem közvetlen hatályosulással hatott ki, hanem csak egyedi munkáltatói döntéssel érintette közvetlenül őket, így az Abtv. 26. § (2) bekezdésének kivételes szabálya nem lett volna alkalmazható ügyükben. Csak az e § (1) bekezdése alapján nyújthattak volna be alkotmányjogi panaszt, és az ezáltal megkövetelt bírói jogorvoslati út kimerítésének hiányában visszautasítás lett volna a törvényi előírásoknak megfelelő döntés az Alkotmánybíróság részéről. A határozat indokolásának III. része ugyan elismeri, hogy a jelen esetben nem közvetlen hatályosulásról van szó, és egyedi munkáltatói döntések hozták létre az egyedi jogi hatást az indítványozókra, melyekkel szemben bíróság előtt jogorvoslati úttal lehetett volna élni, ám a szabályozás egyértelműségét szem előtt tartva úgy érvel, hogy ez a bírói jogorvoslati út ’csak formális’ lehet, és ezért ez nem lehet alkalmas az érintettek jogsérelmének orvoslására. Ez az érvelés azonban a jogsérelem és az alkotmányos sérelem összecsúsztatásán alapul. A törvényi szabályozás természete szerint mindig egyértelműségre törekszik, melyből a bíró lehetőség szerint többé-kevésbé mechanikusan le tudja vonni az egyedi ügyben ítéletének premisszáit. Ez persze sokszor csak az elvi keretek megadása lehet, amely mérlegelést tesz lehetővé a bírónak, de mindkét esetben azt mondja ki a bíró – mérlegelés nélkül, vagy mérlegeléssel –, hogy mi az egyedi ügyben a jogos, és hogy történt-e jogsérelem a vitatott ügyben, vagy sem. Az Alkotmánybírósághoz fordulva az alkotmányos sérelem állítása ezek után azt jelenti, hogy bár az egyszerű törvényi jog, vagy más jogszabályi rendelkezés alapján nem történt ugyan jogsérelem, ám az Alaptörvény által tartalmazott alapvető jogok és alapelvek bevonásával az állapítható meg, hogy maga a jog adott szabályai alaptörvény-ellenesek. A határozat indokolásának érvelésével szemben tehát az egyértelmű jogi szabályozás nem ’alkalmatlan’ a jogsérelem orvoslására, nemcsak ’formális jogorvoslatot’ jelent – és  így el lehet tekinteni tőle, mint az alkotmányjogi panasz benyújtásának előfeltételétől –, hanem ez az út jelenti a jogsérelem orvoslásának rendes bíróságok előtti útját, melynek végeredményeként megállapítható, hogy jogsérelem nem következett be, vagy a felső bírói fórum orvosolta ezt. Az alkotmányos sérelem állítása e kimerített jogorvoslati út után következhet, megtámadva az egyszerű törvényi jog, illetve jogszabályi rendelkezés alkotmányosságát az Alkotmánybíróság előtt. A határozat különvéleményemben vitatott érvelése az Abtv. 26. § (2) bekezdése alapján történő kivételes alkotmányjogi panasz-utat óriási mértékben kitágítja, és lényegében ezt teszi fő szabállyá, hisz az egyértelmű jogi szabályozás léte, mely ennek az érvelésnek és befogadási döntésnek az alapja, a jogrendszer nagyobbik részére jellemző, és ez az érvelés mint precedens az alkotmányjogi panaszok áradatát indíthatja el a jövőben. Különvéleményemben e veszélyes fejlemény ellen is fel kívánok szólalni, mivel a környező országok tapasztalatai azt mutatják, hogy az alkotmányjogi panaszok tízezrei jöhetnek évenként az alkotmánybírákhoz, és ez ellehetetleníti az Alkotmánybíróság munkáját. (A legújabb felmérések a román alkotmánybírósági munkáról jelezték, hogy 2010-ben itt már 12 ezer alkotmányjogi panasz érkezett be, lehetetlenné téve az érdemi munka folytatását, és csak az alkotmánybírósági törvényük sürgős módosítása hozta létre ismét a döntési munka lehetőségét. De hasonló jelenségről szóltak a híradások a cseh, a szlovák, a szlovén, illetve a  német és a spanyol alkotmányjogi panaszok áradatánál is.)

B.) A befogadás visszautasítása melletti másik érv abban áll, hogy az alkotmányjogi panasszal támadott Bjt.-nek a 90. §.  ha) pontja és a 230. §-a tartalmilag az Alaptörvény 26. cikk (2) bekezdésének, illetve Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései (Aár.) 12. cikke (1) bekezdésének egyszerű megismétlését jelentik. Az Alkotmánybíróságnak tehát észlelni kellett volna ezt a helyzetet, és mivel így alaptörvényi rendelkezések megtámadásáról van szó tartalmilag, vissza kellett volna utasítani az alkotmányjogi panaszok befogadását, mivel ezek vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre.

2. Feltéve, de meg nem engedve a befogadást, vitatni kell a határozat megsemmisítésére felhozott indokolások egy részét is. Különvéleményemben ezek közül csak egyet akarok érinteni. 

Rá szeretnék mutatni az indokolás IV. részének 1. pontjában lévő jogtörténeti emlékek megidézési problémáira azzal, hogy az indokolás a 70 éves bírói nyugdíjkorhatár leszállítása ellen a bírói jogállást és a bírói nyugdíjazást érintő 1869:IV. és az 1871:IX. törvényeket hozza fel érvként. Az Alaptörvény R) cikke valóban értelmezési alapként emeli ki a történelmi alkotmányunk vívmányai fényében való értelmezést, de ennek jelenlegi  kidolgozatlansága nagy óvatosságot parancsol számunkra. A jelenlegi jogtörténeti idézetek e törvényekből az indokolásban pusztán egy múltbeli szabályozás részletszabályait jelentik. Ha ezeket is kötelezőnek tekintenénk ma, és normatív erővel felruházottnak gondolnánk a mai törvényhozási többségünk akaratával és törvényeivel szemben, akkor ténylegesen a változtatható jog koncepcióját kérdőjeleznénk meg. Ilyen formában megítélésem szerint nem lehet az R) cikket felhasználni, mert ez szemben áll a változtatható modern jog eszméjével. De emellett precedensként is rossz példát jelenthet, hisz olyan törvények tucatjai állnak majd a mai indítványozó ügyvédek rendelkezésére az alkotmányjogi panaszaik benyújtásához az 1800-as évekből, melyek szinte minden mai törvényi szabályozással szemben felhozhatók lesznek, mint a ’történelmi alkotmány vívmányai’. Ez pedig rövid idő alatt egy ál-jogtörténeti érvelési dimenziót hozhat létre az alkotmányjogi panaszok áradatában, melyben az ügyvédjelöltek százait állíthatják majd rá a legkülönbözőbb jogtörténeti emlékek tendenciózus kijegyzetelésére és felhasználására. Ennek csak a történelmi alkotmány eszméjének lejáratása lehet a végeredménye, így mielőtt óvatlanul erre az útra lépnénk, inkább külön elemzéssel kellene – esetleges külön tematikus elméleti ülést erre szentelve  – körbejárni az R) cikk felhasználásának lehetőségeit.