„S ha beszélünk róla, ha nem, maga a torna élesen felvetette a kérdést, hogy az összevásárolt szupercsapatok korában van-e még értelme egyáltalán a nemzeti válogatottak tornájának. Ha azt nézzük, hogy kifacsart játékosok érkeznek az Eb-kre, vb-kre, akkor nincs. Ha a hiúságon túl nem mocorog valami belül ezekben a sztárokban, akkor megette a fene az egészet. A válogatottság csak nyűg, a kenyeret a klub vajazza. De talán mégis, a nemzeti érzés, a Viva, Espana dolgozott, esetleg akár döntött is. Milyen érdekes, hogy éppen a spanyolok voltak, akik nem énekelték nemzeti himnuszukat, és mégis. Mégis az övék volt a legegységesebb társaság, mégpedig talán azért, mert úgy voltak vele, ha csak egyetlen katalán vagy baszk kiszáll a kórusból, annál már az is sokkal jobb, ha mindenki néma marad. A soknemzetiségű válogatottakat, mint a francia, a holland vagy a német, szétvetette a neveltetési, kulturális és mentalitásbeli sokszínűség. A franciák egy ideje ki nem látszanak a civódásból, a hollandoknál néhány játékos nem is beszél egymással, a mostanság egyre színesebb futballt játszó németek pedig megtették, amit korábban soha: lélekben feladtak meccset.
Nem, hiába keresik, nincs ebben cseppnyi rasszizmus, és azt sem állítom, hogy valamelyik nemzet fiai – talán, ahogy egyesek mondják, kivéve éppen bennünket – genetikailag alkalmatlanok lennének a játékra. Nem. Csak itt nem a pénznek, hanem valami másnak kellene összehoznia a játékosokat, az a más pedig, kevés kivétellel, nem létezik. Persze mint minden kocsmafilozófia, ez az elmélet is megdönthető, s feltehető a kérdés: mi van például az oroszokkal? Ők futballozni is tudnak, tele-tele príma játékosokkal, és jobban fújják a Szajúz nyerusímot – természetesen új szöveggel –, mint mi gyerekkoromban a vasárnapi iskolában a Hiszekegyet. Igen, igen, csakhogy náluk meg ott van a kelet-európai kishitűség, ráadásul Lengyelországban játszottak, ott nem szívesen látott vendégek, oda ők általában nem labdával szoktak érkezni.”