Az ego

„Ahogy a tömegkommunikációban hallhatjuk, a kormányfő mind többször beszél egyes szám első személyben közügyekről, az ország sorsát meghatározó kérdésekről, minthogy »végig fogom vinni a munkahelyvédelmi akciótervet«. Ami csak azt jelzi, hogy az egója kezd végzetesen rátelepedni – és az országra. Mint ahogy működésképtelenné teszik az országot annak a rendszernek a darabjai is, amely rendszer minden alkotmányos kritika, szakvélemény és közítélet ellenére marad. Mert ő úgy gondolja, hogy beszélhet például az Alkotmánybíróság, amit akar, akkor is magára szabja a törvényalkotást. Nem lehet megszokni, hogy rajta kívül az egész ország »komoly félreértésben van« az IMF-tárgyalások célját illetően is, mint ahogyan azt sem, hogy lekezelő mondatokkal – »tudom, hogy kukucskálni a legizgalmasabb, (...) de a futballmeccsek előtti taktikai értekezletek, akármilyen izgalmasak is, nem helyettesítik a végeredményt. Én majd a végeredménykor szeretném a helyzetet ismertetni« – tartja távol a közösséget a tárgyalásoknak még a morzsáitól is. Majd a végén ő megmondja, miről mit gondoljunk.

Valaki a belső köreiből megsúghatná neki: az igaz, hogy a demokratikus struktúrákat sikerült alaposan szétvernie, de még szó sincs semmiféle új rendszerről, amit abból eddig látni, elborzasztó csődhalmaz. Megmondhatná már valaki: az ország még nem az ő, de még csak nem is a Fidesz vagy bármely más párt hűbéri birtoka. Hogy nem rendelkezhet korlátlanul tízmillió magyar sorsáról, bármilyen elhivatottságot érez is erre. Hogy nem arra választották, hogy megváltóként új rendszert alapítson. Hogy ugyanazon a napon, amikor a már egyszer a szabadságharcos megindulásban »kipaterolt« IMF-delegáció ismét betette a lábát az országba, ellenséges és rosszízű a tétel, amely szerint az új magyar gazdasági modell része, hogy a bankrendszer ötven százaléka magyar kézben legyen, ami, ha sikerül végigvinni, unikális lesz egész Közép-Európában. Meg kellene mondani neki, amíg nem késő. Meg kellene mondani, hogy a nemzet túlnyomó többsége aligha akar unikális lenni Közép-Európában, nem kíváncsi semmilyen akciótervre, újabb és újabb pontokra, amelyeknek annyi szerepük van csupán, hogy a koherens gazdaságpolitika, az ország jövőjéről alkotott reális, józan kép hiányát– a kormányzati nyilatkozatok összevisszaságát leplezzék. Mert a valóság és a politikai beszéd, köszönő viszonyban sincs egymással.”