Szinte örülünk

„Ismert lélektani jelenség, hogy az emberek a jó és a rossz dolgokat többnyire valamilyen viszonyítási ponthoz képest értékelik: például ha valami nagyon jóra számítunk és kevésbé jó történik velünk, csalódottak vagyunk, másfelől, ha a várt rosszhoz képest kisebb rossz történik, megkönnyebbülést, sőt elégedettséget érzünk. Ez utóbbi jelenséget velem együtt sokan átérezhették az elmúlt két évben, amikor a kormány kétéves gazdaságpolitikájának különböző vargabetűivel szembesültek. (...) 

Most itt van a kormány legújabb tízpontos javaslata a munkáltatókat terhelő bérköltségek csökkentéséről. Két évvel ezelőtt (de már korábban is) a közgazdász-társadalom zöme az ilyen jellegű intézkedésekben látta a gazdasági válságból történő kilábalás egyik legfontosabb eszközét. Nem azért, mert önmagában munkahelyteremtő hatású lenne, hanem mert a válság idején mindennemű költségcsökkentés növeli a vállalatok számára a túlélés lehetőségét, és ezen keresztül – közvetve – a munkahelyek megtartásának esélyét. E helyett a kormány annak idején az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése mellett döntött. Mára lényegében pártállástól függetlenül szakmai konszenzus van a tekintetben, hogy ez elhibázott lépés volt, amely nem javította, valójában inkább rontotta a válságkezelés esélyeit. Így aztán a kormány által most előterjesztett intézkedéscsomagot akár a jó irányba tett lépésként is üdvözölhetnénk. Akkor most örüljünk?

A viszonyítás okozta lélektani hatást leszámítva azonban sok örömre megint nincs okunk. Ez az a csomag, amelyet az angol too little, too late-nek nevez, vagyis az intézkedés túl kevés és túl későn jön ahhoz, hogy érdemi eredményt hozzon a válságkezelésben. Ráadásul immáron értelmes fedezet sincs a tervezett 300 milliárdos bevételkiesés ellentételezésére.”