Félúton

„A mai hivatalos megnyitó és azt azt követő tizenhat versenynap előtt már nem is az az igazán izgalmas kérdés, hány aranyat nyerünk Londonban, inkább az: mennyire fontos ez még nekünk? Mit jelent napjainkban Magyarországnak az olimpia? Nem vitás, majd egy évszázadon át nagyon sokat jelentett. Többet, jóval többet sporteseménynél. Hiszen számunkra soha nem a részvétel, hanem a győzelem volt a fontos. És nemcsak úgy, önmagában, önmagáért, hanem mindig valaki, valami felett. Nem ritkán magunk felett is. (...)

Az olimpiákra alapvetően kétféle náció küldte, küldi el komoly szándékkal fiait, lányait. Az egyik, általános jólétéből és (test)kultúrája magas fokából adódóan azzal: menjetek, ünnepeljetek, játsszatok egy jót a nagyvilággal. A másik, befelé és kifelé feszítő, állandó bizonyítási kényszerében azzal: harcoljatok és győzzetek! (...)

Ebben a szellemben készültek az olimpiára a szocialista tömb sportolói is, különösen a szovjetek, a keletnémetek, a kubaiak, valamivel később a kínaiak. Nem véletlen, hogy általában jóval több első helyezést szereztek, mint másodikat; mert aki képes volt az ezüstre, az addig hajszolta magát – illetve addig hajszolták –, míg arany nem lett belőle.

Ne tagadjuk, ide tartoztunk mi is. De már nem ide tartozunk. Oda viszont még nem, hogy az általánosan fejlett magyar szabadidő- és élsport automatikusan nevelje ki a maga gondtalan klasszisait. Hogy akkor mégis hol állunk? A kettő között, valahol félúton. Már Pekingben is ott voltunk, és ötvöztük a két kategória hátrányait. Londonban megtehetnénk ezt az előnyökkel. Hisz attól, hogy az olimpia Magyarországon is visszavedlett sporteseménnyé, még mindig sokkal felemelőbb nyerni, mint veszíteni.

Különben is, boldogabb időkben és tájakon az olimpiai győzelem sohasem eszköz, hanem a legnemesebb cél.”