Quo vadis Domine?

„A dán és a svéd uralom között rövid időszakban, 1814-ben kiadott eidsvold-i alkotmány (mely a modern, független Norvégia első igazi alkotmánya) kijelenti, hogy az ország vallása a lutheri evangélikus hit. A svéd uralom alatt a norvég egyház függetlenül működött a svédtől, és a XIX. század közepétől egy lassú reform indult el, melynek célja a demokratizálódás volt. Ez két párhuzamos folyamatot jelentett: egyfelől a Storting korlátozott önállóságot adott a parókiáknak 1873-ban. A másik sokkal lassabban ment végbe, és egészen 1982-ig tartott. Az egyházmegyék küldötteket delegáltak a kétévente összehívott Nemzetgyűlésbe, mely munkájának eredményeképp a XX. században tovább bővült az egyházmegyék autonómiája. A Storting 1981-ben megerősítette az államegyház szerepét, ám csökkentette annak függőségét az államtól: a püspökök konferenciája 1984-ben jogilag is elismert lett, 1989-től pedig (1660 óta először) nem a király, hanem az egyházmegyei zsinatok nevezték ki a lelkészeket. A mostani változás közvetlen előzménye 2008-ig nyúlik vissza, amikor a Stortingban jelen lévő pártok (a norvég egyház támogatásával) határoztak a változások szükségességéről.

Látható mindebből, hogy a most meghozott döntés a szétválasztásról nem egy spontán, és semmiképpen nem radikális átalakulás, hanem egy fokozatosan, kellő körültekintéssel végrehajtott folyamat eredménye.

A május 21-i alkotmánymódosítás eredményeképpen az alaptörvény második paragrafusa immár nem az evangélikus vallást mondja ki Norvégia hivatalos vallásaként, hanem kijelenti, hogy „(Norvégia) alapértékei keresztény és humanista örökségünk maradnak. Ez az alaptörvény biztosítja a demokráciát, jogállamot, és az emberi jogokat.” Tehát nem ment végbe az állam és az egyház vegytiszta szétválasztása, mint például Franciaországban, hiszen az alkotmány, hasonlóan a magyar Alaptörvényhez, hivatkozik a keresztény értékekre. A különbség abban rejlik, hogy míg a magyar egyháztörvény kétszintű, addig Norvégiában mostantól a volt államegyház is csak egy marad a sok közül, egy egyszintű modellt hozva létre. Az evangélikus egyház szerepe viszont ennek ellenére szilárd marad: az uralkodónak továbbra is evangélikusnak kell lennie, amit indokolhat az, hogy a lakosság döntő többsége (csaknem 80%-a) a volt államegyház tagja.”