Corvin-lánc 2012: Jelenits István

„Vannak kivételek. Olyan emberek, akikről rögtön és mindenki látja, valami megkülönbözteti őket. Nem okosabbak, szebbek vagy gazdagabbak nálunk – bár általában okosak, arcukon az értelem világa, és gazdagok is, épp csak vagyonuk nem e világból való. Tehát nem anyagi jelek különbözteti meg őket, hanem inkább az, amit légkörnek nevezhetnénk, aurának. Homlokukon az égi jel. És el is tudják viselni ezt az elhivatást, mégpedig illő alázattal és törhetetlen türelemmel.

Jelenits István elhivatott ember. Bárhová vetette a sors, bárkivel kellett is szót értenie, asztalos tanonctól miniszterelnökig, főpaptól a ministráns gyerekig, mindig ugyanazt a szelíd és béketűrő hangot ütötte meg velük, amelyről megismerszik. Ám e jellemvonása nem jelenti azt, hogy ne tudna dühös lenni. Történt például, hogy az Esztétika Tanszék oktatóit Firenzébe invitálta, s már este 11 felé járhatott, amikor a városban bolyongva kerestük a helyi piaristák rendházát, útmutatásába vetett bizalmunk pillanatnyi megrendülését érzékelve olyan dühödten csapta a térképet a kisbusz ablakához, hogy abban hiba nem volt. Nem magáért dühöngött – bizalmunk elvesztése fájt neki. Nem hibátlan hát, de maga is mindig tudja, hol hibázik, és nem restelkedik érte elnézést kérni, akár tőlünk, fiatalabb tanártársaitól sem.

Könnyű neki persze, vélhetik sokan, hisz istenes ember, felkent pap. Jelenits István valóban egész életét tette az egyház, és azon keresztül Krisztus szolgálatára.”