„Na, végre beszélhetünk Olyan Ügyekről, Amelyek Tényleg Érdeklik Az Embereket. Persze, nyilván a Nemzet Kisdoktorát is figyelemmel kísérte a nagyérdemű. Csak hát attól senkinek nem lesz több a borítékban, hogy a Paja lemondott, illetve az utódjától se. Az Erzsébet-utalvány, valamint a körülötte támadt, uniós joggal összefüggő anomáliák, továbbá hogy a szociális ellátásokat, de legalábbis egy részüket abban folyósítaná a kormányzat, talán kicsit jobban megmozgatja a széles néptömegeket. Milyen is az étkezési utalványpiacon egyeduralomra törő Erzsébet (s címeres társa, az üdülési csekket kiváltó SZÉP-kártya) pályafutása eddig? Hasonlítsunk össze az Erzsébet-utalványt a rendszerváltó hőskor, a »zavaros idők« emblematikus jelenségével, az Erzsébet-díjjal. A párhuzam csak látszólag abszurd. A ’80-as évek végén a döglődő szocializmus fokozatosan átadta helyét a gyerekcipős kapitalizmusnak. Ennek logikus folyományaként az állam jelentős részben kivonult a művészetfinanszírozásból. S ekkor jött egy idős asszony, Spéter Erzsébet. Nem kis összegeket ajánlva fel a Nemzeti Színház építésére és művészek támogatására a saját vagyonából. De az utókor nem bizonyult hálásnak. Egyetlen kérése volt, hogy a majdani Nemzeti Színházban legyen a tiszteletére egy Erzsébet Büfé. Kérését nem teljesítették, öt évvel ezelőtt halt meg, bőkezűségének következményeképp jóval szerényebb környezetben. Úgy, hogy még utolsó kívánsága sem teljesült, lásd fentebb a róla írott szócikket.
Hol itt a párhuzam? Először ugyanis csak a kontraszt látszik. Erzsébet asszony egy rosszul működő tervgazdasági kultúrpolitika deficitjét próbálta kompenzálni. A kormány viszont egy, a piacon jól bejáratott, a magángazdaság partnerségével üzemeltetett, több forgalmazó által versenyben értékesített, országos lefedettségű rendszert számolt fel, s cserélt központi tervezésű kvázi-monopóliumra. Ama, a piacot kiiktató, merev újraelosztási szisztémára, amely 1989-re oly csúfosan megbukott. Itt jön az analógia. Mert ennek révén szinte valamennyi dolgozó Spéter Erzsébet sorsára jutott. Erzsébet adta a sok pénzt, cserébe egy picike büfét kért. A pénzt elköltötték, büfét nem kapott. Mi, adófizetők is rengeteg pénzt szurkolunk le a költségvetés oltárán, hát annyit talán elvárhatnánk, hogy figyelembe veszik az igényeinket. De nem veszik, sőt. Az új rendszer eddig főképp panaszáradatot generált. A korábbi utalványpiac rugalmasabb volt, nagyobb mozgásteret adva a kedvezményezett polgárnak. Arányai racionálisabban oszlottak meg közszükséglet és rekreáció viszonylatában. Most viszont (hasonlóan a magánnyugdíj-pénztárak felszámolásához) olyan helyzetet teremtettek, hogy a dolgozónak és munkáltatójának egyszerűen ne érje meg »konkurens« magánjuttatásokat választani. Rámenős, arrogáns paternalizmussal terelgetik be az embereket a rendszerükbe. S ebben a rendszerben az étkezési utalvány hovatovább a SZÉP-kártya egyik »alrendszerévé« degradálódik. A juttatások felülírt arányaiból nyilvánvaló, hogy a közszükségleti fogyasztás támogatásával szemben a súlypont a szálloda-és vendéglátóipar forgalomnövelésére helyeződik.”