„A mostani változást nemritkán kapkodón, alig követhetőn, azaz kiszámíthatatlanul vitte végbe a polgári kormány. De azt az elvet mégiscsak következetesen tartotta, hogy a válság következményeit a korábban szokatlanul nagy nyereséget összekanalazó cégekre is ráterhelte. Az extraprofitot előállító ágazatokban uralkodó árakat pedig - jobbára magyar szereplők helyzetbe hozásával - igyekezett lenyomni. Csoda-e, ha az érintettek nem lelkesedtek érte?
Piaci elemzők szívesen hivatkoznak arra, hogy az IMF-megállapodás aláírásával az ország finanszírozása százmilliárd forinttal lenne olcsóbb. És nyilván igazuk van. Akárcsak a gazdasági minisztérium államtitkárának, aki - a Heti Válasz legutóbbi konferenciáján - azt állította, hogy uszkve százmilliárd forint folyna ki az országból, ha a kormány lehátrálna a cafeteriarendszeren végrehajtott változásról és a negyedik mobiltenderről. Mert ha az állam nem szerzi vissza a korábban francia kézre juttatott étkezésiutalvány-bizniszt, akkor az addig 6-8 százalékos jutalékszintet nem tudja 1,5 százalékra csökkenteni. Vagy a negyedik mobilszolgáltató piacra léptetése nélkül nem lehetne negyedére redukálni a telefondíjakat. Ami tehát az IMF-hitel képében megjönne a réven, el is menne a vámon.
Ehhez képest küzdelem van. Kiszámíthatóság meg nincs.
Persze kézenfekvő a kérdés, hogy a korábban kizökkentett idő négy év alatt visszanyerhető-e. Lehet-e orvosolni az elmúlt húsz évben felkészületlenségből vagy szimpla haszonszerzésből okozott károkat úgy, hogy külföldről nézve ma ne tűnhessünk agresszív kismalacoknak vagy egyenesen hálátlan disznóknak? És meglehet, nincs jó válasz, és nyerhetetlen a helyzet. De aki kétharmados felhatalmazással meghátrál a feladat elől, és próbát sem tesz, az legközelebb - kiszámíthatóan - veszíteni fog.”