Más feladat, ha valaki elmegy a szurkolók közé

„wer: Hogy bírja? Azt látom, hogy a blogra kitette a kritikákat is…

T. G.: Amiket a blog oldalára tettem, azok rendben vannak, névvel vállalt vélemények, ezeket tudom azonosítani, és meg tudom érteni. Hogy hogy bírom? Ez változó. Van, amikor derűvel, van, amikor kevésbé, mert úgy érzem, hogy reménytelen, és az emberek nem értik meg, hogy mit akarok írni. Legutóbb S. Balogh Éva, egy ismert amerikai-magyar történész írt arról, hogy az Orbán-beszéd elemzésekor úgy beszéltem, mintha én lennék Orbán beszédírója… Ilyenkor néha azt gondolom, hogy ez reménytelen. Ha még egy ilyen művelt, okos ember sem érti meg, hogy mi a különbség aközött, hogy azt mondom, »Esik az eső« meg aközött, hogy »De jó lenne, ha sütne a nap«, vagyis a megállapítás és a vágyak meg szándékok között, akkor nem tudom, mit lehet tenni. De ez a politika jellemzője. Az emberek azt akarják, hogy azt mondjam ki, amit ők gondolnak, és ha valaki más logikát követ, az ellenség. Persze, nekem is van véleményem arról, hogy tetszik vagy nem tetszik, de nem erről akarok beszélni, mert nem ezt tartom feladatomnak, viszont így meg kell értenem, hogy sokan csalódnak bennem. Nekik ez kevés. Ha valaki azt mondja, hogy fekete, én meg azt, hogy szürke, akkor már a fehérek közé tartozom, és fordítva, vagy esetleg langyos leszek, akiket ugye kiköp az Úristen. Más dimenziókban mozgunk. De hát ez van. Sajnos nem tudok ezzel mit kezdeni. Amit én csinálok, azt egy kisebbség szereti, és egy kisebbség érti. Pedig csak az kellene, hogy az olvasó az elfogultsága ellen küzdjön. Más feladat, ha valaki elmegy a szurkolók közé drukkolni, és más, ha megkérik, hogy értékelje, hogy mi miért történt a pályán. Lehet, hogy ha az elemző nagyon elfogult az egyik irányba, akkor nehezebben tudja elmondani, hogyan lőtte azt a szép gólt az ellenfél, de szerintem akkor is lehet mondani valamit. Furcsa lenne, ha a kommentátor azt mondaná, hogy »Hajrá… X. Y.!«, és elkezdene ordibálni…

wer: Miért éppen a politika megértése érdekli?

T. G.: Erre nincs válasz. Mert érdekes. Nem úgy érdekel, hogy ugráljak örömömben, nincsenek politikai vágyaim, de úgy, ahogy a bogarak a réten, úgy nagyon érdekel. Én tényleg az az ember vagyok, aki a strandra azért szeret járni, hogy nézze, mit csinálnak mások. Ezzel el tudok tölteni órákat is. Nekem az is érdekes, ha jobbra megy meg az is, ha balra megy az adott szereplő, és próbálom megérteni, hogy miért tehette. Persze időnként nem örülök neki, ha valaki trambulinról belepisil a medencébe, azon én is megbotránkozom, mert azt rossz nézni, de azért az első gondolatom, hogy vajon ezt miért csinálta? És a politika nagyon sok ilyen lehetőséget ad akár a stratégiákról akár magáról az emberről gondolkodni. Tök izgalmas. Legalább annyira vonz, mint bármi más, amiben benne van az emberi psziché, a gondolkodás, a logika, minden…

wer: Pályatársai lettek politikusok. Ez hogy érinti?

T. G.: Mondhatnám, hogy örülök neki, mert eltűnnek a vetélytársak, de ez nem igaz. Izgalmasnak tartom. Annál is inkább, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam még arra, hogy belépjek a ringbe, és elkezdjek politizálni. Sokszor visszagondolok arra, amikor az egyetemen évfolyamtársam, Gyürk András, most EP- képviselő, de már akkor is a Fidelitas elnöke, egyszer az ajtóban állva azt mondja: »Mi értelme van a politikát figyelni? A politikát csinálni kell!«. Akkor nem értettem, de most már kezdem megérteni az igazságát; engem is néha elkap a szenvedély, a vágy cselekedni, hatni, tenni, de ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy azért vannak alkalmassági kritériumok. Nem biztos, hogy teljesen alkalmatlan lennék a feladatra, de vannak olyan dolgok, amelyek nagyon erős önkorlátozást meg önmegerőszakolást igényelnének. Szerintem mind Giró-Szász András, mind Karácsony Gergő vagy Somogyi Zoli esetében ezek jó döntések voltak, mert ők elemzőként is inkább a politikusi életformát élték. De úgy látom, hogy van megfigyelő meg van cselekvő embertípus. A megfigyelőnek szüksége van a magányra, a gondolkodásra, hogy ne kézfogások sorozatából álljon az élete, nincs rákényszerítve arra az agyi redukcióra, amire a politikusok, és ami tényleg egy bámulatos teljesítmény, hiszen alkalmazkodnak egy közösséghez, elnyomják a saját véleményüket, gondolataikat, és valami mást képviselnek a nyilvánosság előtt. Van, aki erre alkalmasabb, van, aki kevésbé. Szerintem én kevésbé. Úgy gondolom, hogy mindhárman jó döntést hoztak, és most azt hiszem, hogy én is jó döntést hoztam azzal, hogy maradtam. De ez bármikor változhat. Nem állítom, hogy soha életemben nem fogok ilyesmit csinálni. Igyekszem elkerülni, de lehet, hogy nem fog sikerülni.”