Hét perc katarzis örökre

„Valahogy kimaradt az önről alkotott közképből, hogy színészi ambíciói is vannak.

Mert nincsenek, de semmi nem történik véletlenül. Amit annak vélünk, az egy magasabb valóság szükségszerűsége. Úgy hozta a sorsom, hogy megismerkedhettem egy kiváló emberrel. A nemrég elhunyt Szabados György orvos-muzsikus-zeneszerző nemcsak az improvizatív zene világnagysága, de széles és alapos műveltségű ember volt. Mély és szeretetteljes barátság alakult ki köztünk. Amikor egy általam ismeretlen délvidéki rendező-író-esztéta, Bicskei Zoltán szerb állami támogatással magyar témájú filmet készített, a barátom segítségét kérte. Hiányzott ugyanis egy szereplője, Attila király. Szabados engem említett neki, és Bicskei gyakorlatilag vakon elfogadta tökéletesen amatőr személyemet. (...)

Készült a szerepre?

Igen is meg nem is. Másfél éves előkészület során egyrészt volt időm ráhangolódni a jelenetekre. A forgatáson sokat segített a természet is, mert tél volt, dér lepte be a Délvidéket. Havasnak tűntek a fák, ahogy fújta a szél a szemcséket. Ilyen zord, de csodálatos körülmények között éltem át Attilát. Másrészt azért tudtam megtenni, mert mindazt, amit Bicskei Zoltán megírt a forgatókönyvben, valahol, valamikor már elmondtam az előadásaim során, ezért nem volt nehéz azonosulnom. Valószínűleg nem csak én érzem így, mert az ottani stáb, körülbelül harminc szerb munkatárs, azt mondta a rendezőnek, hogy gyakorlatilag mindent felfogtak valamiképp. Pedig nem beszélnek magyarul. Mindnyájan részesei lettünk a visszaidézett múltnak.

Melyik szakaszának?

A történet az 1600-as évek végén játszódik, amikor a török birodalom meggyengül, és a szultán elengedi a magyar rabokat. December van, álom hava. Három ember gyalogszerrel hazaérkezik. De hova haza? Délvidéki magyar emberek érkeznek a pusztaságba, ahol többnapi járás után sem találkoznak élő emberrel, a természet kirabolva, a házaknak csak nyomai. A híres, misztikus történeteket hordozó aracsi romtemplom a találkozóhely. Összegyűlnek, tábortüzet gyújtanak, s elmesélik élettörténetüket. A tűz mellett kucorogva nagy királyokat idéznek meg. Mátyás, László és Attila meg is jelenik, s mindaz, ami elhangzik a vándorok és a királyok ajkáról, a mindennapok szenvedését idézi fel, áthallással a mai gondokra is. Megoldási javaslatot azonban csak Attila tesz. Ő nem fogadja el, hogy a nehéz körülmények tették tönkre a népet. Elmondja, hol, miben hibáztak, miben voltak gyengék, s mi a megoldás.

Tudná ezt idézni?

Az utolsó néhány sor így hangzik: »Tudd, ami soron van, lebírhatatlan. És méges meg kő bírni. De nem féregként. Amit megtehetsz, tanítsd meg népünket erőben várni, magyari módon, igazságban, mozdíthatatlanul.«”