…Nem fogom elfelejteni 2011. március 11-ét és az azt követő napokat. A végigdolgozott éjszakákat, a fukusimai atomkatasztrófa helyszínére küldendő Greenpeace-csapat megszervezésével töltött időt. Gondolatban én is ott voltam Japánban, aggódtam az emberekért, akiket a természeti katasztrófa után egy kibontakozó atomkatasztrófa is fenyegetett. Csak arra tudtam gondolni, milyen hősiesen küzdenek az erőmű dolgozói, akik életük kockáztatása árán – versenyt futva az idővel – próbálták elkerülni a legrosszabb forgatókönyvet, amelynek bekövetkezte azt jelentette volna, hogy még Tokiót is ki kell üríteni.
Még emlékeztem az 1986-os csernobili atombalesetre, és a fukusimai katasztrófát látva, azt hajtogattam magamban: ennek soha többé nem szabad előfordulnia. (...)
A legfontossabb tanulságnak annak kéne lennie – amit tanulmányunk is alátámaszt, hogy –, hogy nincs biztonságos atomenergia, hiába akarják elhitetni velünk, hogy a nagyobb reaktorbalesetek bekövetkezésének esélye csupán egy a millióhoz.”