Csurkáról másképp

„Ő volt az, aki először érezte, hogy össze fog dőlni a lakiteleki sátor, pedig olyan egyéniségek küzdöttek Lakitelek eszmeiségéért mint Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Lezsák Sándor, Fekete Gyula, Csengey Dénes és Pozsgay Imre. Sokszor antiszemitázták írásai miatt, többször ítélték szilenciumra, de a rendszerváltás előtt legalább játszották a darabjait, kétszer is megkapta a József Attila-díjat. 1990 után örök érvényű darabjait nem tűzték többé színpadra, vajon miért? Milyen váltás volt valójában, ha Csurkát nem játszották? Igen, őt nem játszották. Semmilyen kitüntetést nem kapott, pedig írói munkásságáért, magyarságáért, hazaszeretetéért kijárt volna neki a Kossuth-díj. (...)

Nem tudom megkerülni azt a kérdést, hogy az a sok betiltott film, amelyeket 1993 táján dobozba zártak, nem fáj senkinek? Csak az, hogy Csurka meg merte fogalmazni gondolatait a filmekben szereplőkről és azok haszonélvező gyermekeiről, akik miatt radikális szókimondásai a rendszerváltás – ha egyáltalán az volt – kizárta magából. A MIÉP-nek egyszer sikerült bejutni a parlamentbe, majd, miután kiesett onnan, Csurka szinte egyedül képezte a MIÉP-et hűséges élettársával, Gizivel. Elhallgatott a Pannon Rádió is, ahol többször voltam vendég a szintén zsidó származású Tímár Györggyel. Csurkának köszönhetem egy azóta már elhunyt jó barát, Hajdú Demeter Dénes megismerését, aki 1956 után egy ideig zárkatársa volt Csurkának. Hát, ők most újra találkoztak. Pista szerette volna feltárni az igazi múltat, hogy tiszta magyar jelenünk és jövőnk lehessen, helyette azonban sok-sok támadást kapott, de rendületlenül állta azokat. Még voltak tervei, és utolsó műve, a Hatodik koporsó kidomboríthatja mindazt, amit már 1989. június 16-án a Hősök terén meg kellett volna tudnunk.

Aggódása nemzetéért igaz magyar aggodalom volt, még akkor is, ha néha túl szókimondóra is sikeredett. Robusztus alakja, gyermeki mosolya már csak emlék azok számára, akik kedvelték.”