„Csattanós választ adott az Alkotmánybíróság a kritikákra – harsogta tíz napja a jobboldalon mindenki, az is, aki az ilyesmit pénzért teszi, és az is, aki lelkesedésből, hiszen az örök reménykedőknek és álmodozóknak akár tényleg tűnhetett legalább egy teljes napon át úgy, hogy az alkotmánybíráskodás mégsem szűnt meg Magyarországon, mégis maradt olyan intézmény, amelyik korlátozhatja a kormány hatalmát, lám, a megélhetési rettegőknek nem volt igazuk, három fontos ügyben is a Fidesz ellenében döntöttek, mi kell még. (...)
Azzal, hogy az Alkotmánybíróság egy éven át nem döntött a médiatörvényről, és amikor döntött, akkor az alapstruktúrához nem nyúlt hozzá, maga is felelős lett az összes következményért. Módja lett volna a felsoroltakat - és azokat, amik még csak most jönnek, de elképzelni nem tudunk - megakadályozni, de nem tette: ez az alkotmányos segítségnyújtás elmulasztása. Mint amikor valaki látja, hogy gyilkos galóca van a kosarában, de nem szól, inkább hallgat. Nem ő szedte a gombát, nem ő rakta a kosárba, a bekövetkezett mérgezés miatt azért lesz egy beszélgetése Szent Péterrel. (...)
Magyarországon forradalmi kormányzás zajlik, a rendszerváltás utáni korszakhoz képest ellenforradalmi. Visszafelé halad az ország, a szabadság lebontásának irányába. A kormánytól való félelem mértéke és az igazodási kényszer alapján már régen elhagytuk a késő nyolcvanas éveket. Minisztériumi emberekkel találkozva, (itt nem a híresen értékelvű konzervatív ifjakra kell gondolni), rögtön feltűnik a korábban teljesen ismeretlen szorongás a tekintetükben. Vállalatok vezetői nem mernek a saját érdekükben megszólalni, mert tartanak a következményektől. Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntései sem a szabadság meglétét bizonyítják, hanem a növekvő elnyomást.”