„Az amerikai konzervatív a meritokráciában hisz. Ez a hit megingathatatlan, axióma, az amerikai kultúrába és piacgazdaságba vetett bizalom, büszkeség: az amerikai konzervatívok szerint mindenki boldogul, aki igyekszik. Csak azt az embert tisztelhetjük, aki hajlandó erőfeszítéseket tenni, hogy kiemelkedjék a szegénységből, de erre mindenkinek kell, hogy ereje legyen.
A demokraták (akik liberális-szociáldemokrata értékeket képviselnek) éppen ebben nem hisznek. A társadalmi egyenlőtlenség igazságtalan és igazolhatatlan; a szegények nem tudnak kikecmeregni a gödörből, mert nem magának ássa az ember a gödrőt, hanem a társadalom nagy terepasztalán kerül oda. Az Occupy Wall Street mozgalom – a másik jelszavuk: mi vagyunk a 99% – tulajdonképpen nem a gazdagok, hanem az egyenlőtlenséget helyesnek és megérdemeltnek tekintő konzervatívok ellen fordította azt a hatalmas energiát, amely hirtelen százezreket vitt az utcára, hogy ott dideregjenek a sátraikban, míg a rendőrség fel nem számolja a tábort.
A konzervatív tehát boldogabb, legalábbis boldogabbnak vallja magát. Nem panaszkodik még most, a huszadik század egyik legsúlyosabb válsága idején sem. Miért? Több pénze van talán? Már csak matematikai alapon is nyilvánvaló, hogy nem ez a helyzet – hogy lesz jelentős kulturális erő egy értékrend, amelyet a társadalomnak csak az 1 százaléka képvisel? A konzervatív politikusokat talán pénzeli a nagyvállalati és pénzpiaci lobbi, de a szavazóikat aligha.”