Porthos nem segít

„London lángokban, Winter lord talán már idejétmúlt alakként sem létezik a nemzet emlékezetében, így nemigen tud segítséget kérni francia barátaitól, La Fère gróftól, Aramistól, D’Artagnantól és a bivalyerejű Porthostól, akik ugyan nem tettek vizsgát másságtűrésből, hátrálásból és önfeladásból, ellenben azt tudták, hogy a csőcselékre előbb lapjával, majd ha az még mindig ellenáll, élével kell suhintani. Az ombudsman ma vélhetőleg feljelentené őket, mire Porthos ismét csak kardot rántana, de hát ő már csak ilyen. Sosem lesz modern. Sosem lesz képes »haladni«. (...)

Nem tudom, értik-e. Fekszem a műtőasztalon törött lábujjal, s miután merészelek érdeklődni, így e hatalmas ember: »Na ne okoskodjon!« Mondom neki, rendben. Befogom a szám, sőt kifelé menet majd szalutálok. A hapták a törött lábujjam miatt most sajnos nem megy. Néz, s nem érti. Hát persze. Megszokták, hogy bármit megtehetnek. Hogy a törött kezű-lábú idős nénikkel a padlót is fel lehet mosni, úgysem mernek tiltakozni. Miután Lóri bá’ tovább oktatott, mondom, értem én, itt az embernek mindenki a felettese. Mire ő: »Nem jó a hozzáállása«. Mint régen a pártirodán. Az orvos meg munkaidőben vihog, letegez, a beteg képébe flörtöl – nővérke majd este hazamegy, s a marhának, aki elvette, a fülébe súgja: szeretlek –, s hozzám, a beteghez meg így szól: Na, mizu?

A két szál – amelyen kis irományom fut – voltaképp egy. Mindkettő ugyanannak a mentalitásnak a végterméke. Ugyanannak a kereteket, korlátokat és szabályokat elmosó liberalizmusnak, amelynek hatására romokban most minden, amit valaha normálisnak hívtunk. Egy orvos úgy viselkedik, mint egy bulizós gimnazista, s Londonban a bűnöző idegen zokon veszi, hogy nem lőhet rá egy angol rendőrre.”