„Úgy tűnik, a párton belül erős lobbicsoportok nyomulnak kulturális ügyekben. Mindenkinek van véleménye erről a területről, amit akár nyilvánosan is hangoztat. Ez mennyire nehezíti meg az ön munkáját?
Természetes, hogy mindenkinek van véleménye, de amikor vitatni kezdjük egy adott terület vezetőjének döntéseit, például, hogy jó-e X-et kinevezni valamelyik színház élére, akkor az áldemokrácia és a viszályok terepévé változtatjuk a kultúrát. Vannak nagyon erős lobbi- és érdekcsoportok, de az Operaház esetét leszámítva nem volt olyan nyomás, amelynek ne tudtam volna ellenállni, mindig érvényesült az akaratom. Amit nem tudok leszerelni, az nem egy lobbicsoport, hanem belső ellenérdekelt erők. Volt rá példa, hogy az ország egyik legfontosabb közintézményben egy projekt megvalósítását úgy fúrták, hogy az kimerítette a szabotázs fogalmát. Volt olyan eset is, amikor valaki úgy tett be nekem, hogy nem küldte ki a meghívókat egy eseményre, mert nem értett egyet vele - túlságosan liberálisnak ítélte a meghívott, világhírű művészt. És nagyon nehéz egy ilyen esetben bebizonyítani, hogy szándékos volt.
Ezek az ön személye ellen irányuló támadások?
Nem, ez egy általános ellendrukkerség. Ezek az emberek nem akarják, hogy ebben az országban sikeres kultúrpolitika, sikeres agrárpolitika, sikeres bármilyen politika megvalósuljon. Tudom, hogy összeesküvés-elméletként hangzik, de szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ilyenek vannak. (...)
Ha ki kéne emelnie néhány dolgot, miket tart az államtitkárként elért legnagyobb eredményeinek?
Két dolgot: az egyik kultúrdiplomáciának mondható, ezen értek olyasmiket, mint az EU-s elnökség abszolválását olyan viszonyok közepette, amikor a legellenségesebb volt a közvélemény Magyarországgal szemben. Említhetném a repülőtér átnevezését Liszt Ferencre és még sok egyebet - ezek kultúrdiplomáciai sikerek. De azt is saját eredményemnek tartom, hogy nem tört ki ebben az országban ennél nagyobb kultúrkampf. Emlékezzünk csak a félelmekre, hogy turulos, árvalányhajas kurzus kezdődik, és voltak egyéb szorongások, félelmek és bosszúvágyak. Ahhoz képest, hogy mindez ráadásul egy pénzügyi katasztrófa körülményei között jött elő, azt gondolom, hogy sikerült relatív békét és nyugalmat konszolidálni. Akár olyan konkrét állami programokkal kapcsolatban is, mint a Márai-program. Arról is azt mondanám, hogy én nem ezeket a könyveket választottam volna, de mindenki elfogadta őket anélkül, hogy a másik haját ki akarta volna tépni.
És mi az a néhány dolog, amit a legnagyobb kudarcának tart az elmúlt bő egy évben?
Az Operaház ügye és bizonyos kommunikációs deficitek. Sokszor a legjobb szándékaimat sem tudjuk kellően kommunikálni.”