„Mondom, piszok jó boltnak tűnt: a hihetetlenül olcsón kitermelhető líbiai olaj fölötti ellenőrzés megszerzése pár bomba és Afganisztánból a felkelőknek átirányított fegyverszállítmány árán. S mindez a »jó és igazságos ügy« mázával leöntve, hiszen Kadhafi diktatúrája enyhén szólva nem szobatiszta – hagyjuk, hogy hosszú évekig ez senkit sem zavart, hagyjuk, mert az egy más üzlet volt. Üzlet és szép ideológia némi háborúval egyesítve: energetikai és fegyverlobbisták álma ez, Washingtontól bármeddig. Nincs az a politikus, aki erre nemet mondana. Nem is volt. (...)
Magyarország viszont kivételes bölcsességgel maradt ki a történetből: egyfelől szabad katonai kapacitásunk sincs, a Gripenek pedig jelen állás szerint inkább csak zavarták volna a szövetséget. Másrészt Irak és Afganisztán is bebizonyította, hogy a háború utáni »nagy üzletekből« mi nem kapunk. Harmadrészt, s talán ez a legfontosabb: semmilyen politikai, pláne nemzeti indok nem volt, hogy belekeveredjünk az arab ügyekbe. Elegáns és elégséges gesztus volt a NATO és Líbia felé egyaránt, hogy nyitva tartottuk és tartjuk a nagykövetséget Tripoliban, illetve EU-elnökként szorgalmaztuk a békés rendezést. (...)
Kadhafi fejére eddig majd másfél milliárd dollárt költött Amerika és a NATO. Ez már csak a fegyverlobbinak jó üzlet, mindenki másnak pénzügyi és politikai teher. Ezért tárgyalnak már Kadhafival. Ezért kínálnak már menedéket és nem börtönt, s ezért fognak majd kiegyezni is vele, ha végleg veszni látszik a költséghatékonyság. Amikor már jobban megéri, hogy Kadhafi feje a helyén maradjon.”