Félelem és reszketés a Küzdelem utcában

„Szabadelvű demokráciában az égvilágon semmi gond nincs azzal, ha a közpénzből segélyezettektől valamennyi közmunkát várunk el, gyerekek óvodáztatását, iskoláztatását a további segélyezés feltételéül szabjuk. Nincs az a társadalom, amely megengedhetné magának nemhogy egész generációk, de akár egyetlen szegény és/vagy roma fiatal kiesését a – bármely kezdetlegesen is működő – rendszerből. Erősen határeset, de kis jóakarattal még belefér a »monoki modell« nem törvényellenesen értelmezett lényege, hogy tudniillik szociális kártyánkra utalják a segélyt, a kártyát ott használjuk, ahol akarjuk, de azért lehetőleg alapvető élelmiszerekre kell költeni. (...) Ha a közpénzért cserébe semmit nem várunk el a segélyezettektől, akkor annak az az üzenete, hogy magukra hagyjuk őket, »szabadságuk”, »szerzett jogaik« álságos védelme valójában kilátástalan helyzetük totális bebetonozását jelenti. Olyan ez, mint ott hagyni a homeless-t az aluljáróban; végül is joga van hozzá, nem?

Az még csak meglepő, hogy igen vékony a határ e magától értetődő elvárások és a szocialista típusú tervezés, népnevelő társadalom-mérnökösködés között, de az már egyenesen ijesztő, milyen »hajszálnyira van« a határ a liberális és a totalitárius megoldási módok között. A segélyezettekkel kapcsolatos legitim elvárások listáját időnként módosítja, de nem feltétlenül update-olja a törvényhozó, így történhet meg, hogy Bogyiszlón úgy látják, ha máshol a higiénia helyrehozása lehet a minimum, akkor ők a kutyatartásba is beleszólhatnak. Legközelebb majd a szegények adekvát frizurája lesz a segélyosztás kritériuma, hacsak a kormány másképp nem rendeli.

Nehéz kivetnivalót találni abban, ha egy szociális és/vagy kriminalisztikai okokból tehetetlen (ön)kormányzat végre változtatni akar áldatlan állapotokon, pláne ha nem csak az érintettekről van szó, hanem áttételesen az egész közösségről. Az azonban valóban közbotrány, ha ennek ürügyén belemásznak a segélyezett privát életébe. Jó, ha bevezetik a közmunkát, de elképesztő, hogy nyugdíjas exrendőrök vigyázzák majd az ország másik végéből kényszerrel odatranszportált hiperolcsó munkaerőt a külön e célra létrehozott Arbeitslager-ekben. És persze azt is világossá kéne végre tenni, hogy a közmunka nem a piaci munkahelyekre vezeti vissza a nyomorultakat, csak egy szociális vészhelyzetet próbál meg orvosolni – de lehetőleg azt sem Kertész Imre vagy Szolzsenyicin vonatkozó műveinek ihletésére. (...)

A jogvédők és a szociális szakma egy része már attól is kiakad, ha az általuk eddig sikerrel viktimizált szegényektől és/vagy romáktól is el mer várni az önkormányzat némi önmagukért történő felelősségválallást. A helyzetért többnyire az ún. középosztályt okolják, így benne próbálnak bűntudatot kelteni, hiszen annak »önzése« felelős a szabad iskolaválasztás ürügyén folyó »spontán szegregációért«, a terjedő »szegényellenességért« vagy azért, ha Budapesten – valóban dilettáns módon – eltakarítják a homelesseket az aluljárókból, aminek a célja szerintük csakis az lehet, hogy az aluljárókba leereszkedő középosztálynak ne kelljen látnia a nyomort. Ezt némelyikük egészen komolyan így gondolja.”