Miért éppen ők?

„A felvétel után valósággal ömlött a pénz a felzárkóztatni óhajtott írekhez, görögökhöz, spanyolokhoz, portugálokhoz. Ez nem Marshall-segély volt, sokkal több. Bámulatos infrastruktúra-fejlesztések történtek, a kormányok meg csak zsebeltek, zsebeltek. A mából visszanézve azt kell mondanom, valamennyien ekkor »tanulták meg«, hogy nincs takaró, aminek nyújtózkodás szempontjából vége volna, viszont van ingyenebéd. Jóléti rendszerek fejlődtek ki, idővel pedig a közös pénz, az euró áthatolhatatlan páncélzatot ígért. Egy ponton azonban a segélyezés hihetetlen nagyvonalúsága apadni kezdett, s akkor állt le végleg, amikor jöttek a »smucig« skandinávok meg osztrákok, végül pedig, Magyarországot is ideértve, a múlt évtized közepén érkezett tíz új tag.

Ekkor már csak hitelekből lehetett fönntartani a »jót«, és amikor beütött (nem őmiattuk) a pénzügyi világválság, rájuk szakadt az ég. Noha messze nem halmoztak fel olyan (állam)adósságot, mint Japán, Belgium vagy Olaszország, a fizetőképességükre borult súlyos, sötét árny. Mivelhogy gazdagodtak ugyan, de mindig többet osztottak el, mint amennyit megtermeltek, gazdasági szerkezetük nem javult, ugyanakkora értéket kétszer annyiért állítanak elő, mint versenytársaik. Alapjában azt látom, hogy a félperifériáról nincs kitörés. Csehországnak, Szlovéniának, a hajdani szocializmus – és a két világháború közötti időszak – legeredményesebb szereplőjének ugyanekkor semmi baja. A történelem megint úgy osztja le a kártyákat, mintha mi sem történt volna. Érdeklődéssel várom az idő előtt fölvett Bulgária, Románia sorsát. Ők ugyanis az igazi periféria, az ő felzárkóztatásukhoz ma semmi olyan politikai érdek nem fűződik, mint hajdanán a mediterrán félperifériához.”