„Egy nemrég befejezett, néhánynapos franciaországi útnak az volt a legmeglepőbb tanulsága, hogy politikusok, újságírók, de hétköznapi emberek is zavarral vegyes bűntudattal beszélnek a látogatónak a Köztársaság szekrényéből kizuhanó csontvázhalmokról.
Yves Cochet zöldpárti nemzetgyűlési képviselő némi tétovasággal azt magyarázta a külföldi újságírókból álló csoportnak, amelynek én is tagja voltam, hogy a gátlástalanság, a nők megalázása és nemi kihasználása nem a politika sajátja. Ez a gyakorlat az üzleti világtól a sajtóig mindenütt megtalálható Franciaországban (meg persze másutt is), ahol alá-fölé rendeltség határozza meg az emberi viszonyokat - a másokon való hatalom érzete megboríthatja a gyengébb jellemeket.
Bár nyilván érvényes az általánosítás, az egyedi eset kapcsán indokolt az önvizsgálat is. A francia sajtó Strauss-Kahn ügyének kirobbanása óta azt kutatja, mikor és hogyan szükséges, kell-e egyáltalán politikusok magánéletével foglalkoznia? A szocialista politikusról ugyanis régóta köztudott volt, hogy meglehetősen nyomatékosan és kitartóan, khm, udvarol minden számbavehető hölgynek, de ezt egy-két elszórt kivételtől ezt soha senki nem tette szóvá. Mindezt egy olyan országban, ahol a politikát szinte a csábítás és a hódítás egyik válfajának tekintik, s ahol a teljes sajtó tudott például Miterrand elnök házasságon kívül született lányáról. Még sem szegte meg soha senki a hallgatás törvényét az államfő 1995-ös haláláig.”