„A Himnuszt az előző rendszerekben a politika több alkalommal is az aktuális igényeihez próbálta igazítani. A húszas évek elején, a Horthy-rendszerben a trianoni traumához igazodva Dohnányi Ernő hangszerelte át az eredetileg pattogósabb, a verbunkos ritmusára, hangütésére emlékeztető zeneművet »búskomorrá«, gyászossá. Az ötvenes években Rákosi szintén »korszerűsíteni« akarta, ezért Révai József kultuszminiszter közreműködésével Illyés Gyulát, illetve Kodály Zoltánt környékezték meg, hogy írjanak egy új, a rendszerhez jobban illő himnuszt, amit a felkért szerzők kerek-perec elutasítottak.
Most a jelek szerint »csak« arról van szó, hogy a a tömegigényekre hivatkozva igazították át az eredeti, de immár alkotmányba foglalt alkotást, hátha így többen és jobban fogják majd énekelni az ünnepségek, tömegrendezvények alkalmával. Kérdés, a reakciókat olvasva, ez mennyire jó megoldás?
A kultúráért felelős hivatalosságoknak – Bartók és Kodály országában – talán érdemesebb volna a propagandisztikus és a jelek szerint meglehetősen kontraproduktív kampány helyett az énektanításra, a zenei kultúra ápolására koncentrálnia. Hiszen eredeti formájában is fenségesen szárnyal ez a történelmi ima, ez gyönyörűen megkomponált ének, amelyhez ki-ki a maga énekesi képességei és hazafiúi érzései szerint csatlakozhat.
Önkéntesen és szabadon, a saját igényei szerint!”