„Olyan hatalom ez, amely együttműködés helyett vak szolgálatot követel, amely rideg akaratában eltaszít, magára haragít minden társadalmi réteget a rendvédelmi erőktől a nyugdíjasokon át a fiatal generációkig, robbanáspontig szítja a szociális feszültségeket. Csak a legutóbbi napokban ismertté vált tervekben: visszamenőleg átírni sorsokat, megvonni juttatásokat, amiért megdolgoztak, elbizonytalanítani amúgy is szűkös életeket – ez nem magyarázható semmivel, mint ahogyan az sem, hogy az egymásnak durván ellentmondó kormányzati nyilatkozatokat olvasva csak egy a biztos: ez a fanatikus akarat kaotikus is.
Munkakerülőnek nevezni egy országot, ahol nincs munka, álrokkantnak, táppénzcsalónak minősíteni a leszázalékoltakat és betegeket itt, ahol az emberek nem mernek betegállományba menni, ez politikai cinizmus. Mégis elviselhető árnak gondolhatja a kormányzat, miközben aknamezőt terít a lábunk alá. Alkotmánnyal, kétharmados törvényekkel kényszerpályára állít bármilyen erőt, amely utána a hatalom közelébe jut. Mind lehetetlenebbé teszi a párbeszédet – amire ő nem tart igényt – bármilyen leendő közhatalom és a polgárok között.
Így a politikát mind hidegebben tekintő közönségnek az orbáni módszerek miatt is növő haragja az elkerülhetetlen változások ellen fordul. Hatalomra juthat-e bárki is ezek után, aki az aknamezőn lépkedve nem kézrátételes csodát ígér, mint a Fidesz tette, hanem a valóságról beszél?”