„Mit tehet a művészet-pedagógia azért, hogy a vízvezeték- és vízkészülék-szerelő szakembernek érezze magát? Olyan helyzeteket állít elő, amelyben az említett diák szaktudásával egyedi alkotásokat hozhat létre. Vagy olyan játékot kreál, amelyben a szakembernek készülő ifjú modellhelyzeteken keresztül találkozhat a későbbi valósággal. Csupa olyan gyakorlatra gondolok, amely során a szakemberség a személyes erőfeszítésen keresztül megtapasztalható értékként jelenik meg a tanuló számára. A művészet-pedagógia bármely olyan szakmai képzés részévé válhat, amely során a mesterek nem riadnak vissza a kísérleti helyzetektől, ahol az adott szakmai elit hajlandó tudomásul venni, hogy a szakemberré válás egy olyan folyamat, amelynek csak egyik összetevője a szakmai fogások összetett rendszerének elsajátítása. A másik összetevő az elismerés megtapasztalása.
A társadalmunk épp attól szenved, hogy sem a szakmai tudásnak, sem a kreativitásnak nincs meg a kellő becsülete. Sem az elsajátított készségnek, sem a velünk született képességnek nem értjük a hasznát, sem a működését.
A művész ösztönből és tudásból egyszerre cselekszik. Alkotásának motorja az önmagába és az elődei tapasztalatába vetett hite. Bármely más szakember sem cselekszik másként. A kérdés csak az, hogyan tehet szert kellő kreativitásra és önbecsülésre. A művészet nem pusztán a sznobok szórakoztatásából fedezett egzisztencia. A művészet a jelenkori valóságunk szerves része, amely nem csak arra képes, hogy ábrázolja a társadalmi folyamatokat, hanem kellő alázattal és szakértelemmel kiegészülve társadalmi folyamatok generátora is lehet.
Tenné ezt azért, mert van hozzá eszköze, és azért is, mert jól felfogott érdeke is ezt diktálja. Mert hagyományos formái is ott virágoznak igazán, ahol az emberek tele vannak kreativitással. Mert a szakembert csak a szakember becsüli igazán, akkor is, ha történetesen másban alkot nagyot.”