Lakkírozás

„Egy 1959-ben a Pártnak írt, egyszerre vádaskodó, önvádló és alázatoskodó hangú levél tartja izgalomban az újságot olvasó, hírekre éhes embereket. Írója Heller Ágnes. Ha a levél elolvasása után összes gyomorizmunkat megfeszítve émelygésünkön úrrá lettünk, akkor is nagyon nehéz azt éreznünk, hogy Heller nem tehetett mást, bűne bocsánatos.

Nem. A levélből kiderül, hogy írója nem az életéért, hanem csak a Párt általi elfogadottságáért, azaz saját karrierjéért küzdött, igen kétes eszközökkel. (Pl. bevádolt barátját név szerint említi.) Az iromány hemzseg a helyesírási hibáktól, Heller még az általa idézett Anatole France nevét sem tudja helyesen leírni, de erre most ne vesztegessünk szót. Ennél sokkal fontosabb a levél tónusa. Heller Ágnes levelében megveszekedett megfelelni akarás rejlik. Mint írja, sokáig várta a felsőbb pártszervektől, hogy rámutassanak hibáira, és mivel ez nem történt meg, a dolgok elébe megy. Biztosítja az elvtársakat arról, hogy 1956-ot ellenforradalomnak tartja, bár erre csak a leverése előtt döbbent rá: »leverése után részben lakkírozni (sic!) kezdtem – bizonyos értelemben még egy forradalmi szakaszáról is beszéltem – másrészt úgy véltem, hogy belső erőből is le lehetett volna verni«. Lebilincselő okfejtés, az pedig különösen megragadó, hogy eszerint volt előképe Heller agyában a védtelen lakosság ellen mozgósítható felfegyverzett erők iránti bizalomnak, amelynek az Európai Parlamentben is hangot adott. Azon kívül, hogy hazugságával megtévesztette a brüszszeli fórumot, idehaza egyet biztosan elért: ma már pesti szállóige, a cinizmus mértékegysége a »nó van sat, nó van torcsörd«. Mondhatni: »lakkírozás«.”