Elhált forradalom

„Ágnes asszony most megölte halott férjét. Megölte azzal, hogy összekente saját mocskával.

És nincsen számára felmentés, még ennyi sem: „És ez így megy évrül-évre, / Télen-nyáron, szünet nélkül; / Harmat-arca hő napon ég, / Gyönge térde fagyban kékül. / Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. // Őszbe fordul a zilált haj, / Már nem holló, nem is ében; / Torz-alakú ránc verődik / Szanaszét a síma képen. / Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. // S Ágnes asszony a patakban / Régi rongyát mossa, mossa – / Fehér leple foszlányait / A szilaj hab elkapdossa. / Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

Nincs felmentés, még ennyi sem, mert a mi Ágnes asszonyunk nem őrült bele a bűntudatba.

Nem, sőt… És ez a sőt, ez életünk legfontosabb pillanata. A régi-régi bűnnek tényleg hosszú az árnyéka. Amúgy nem az a legrémületesebb, ahogy Heller elárulja a forradalmat. Inkább megnyugtató, bármennyire is furcsa ezt kimondani. Megnyugtató, mert így rajzolódik ki éles kontúrokkal, hogy ezeknek semmi közük sem volt, mert nem lehetett 1956-hoz. S abban sincsen semmi meglepő, ahogy odadörgölőzik a gyilkosokhoz, a semmi emberekhez, a nyomorultakhoz – ahogy szeretője, a Párt mocskos nyoszolyájára veti magát, miközben körben a megalázott országban akasztanak. Ez következik az előzőből, következik mindenből, következik őbelőlük.

Az a legrémesebb, ahogy elárulja barátját.

Az a legrémesebb, ahogy elárulja és leköpi Kosztolányit.

S az a legrémesebb, ahogy megtagadja mesterét, Lukács Györgyöt is.”