„A régi írásaidat, naplóidat a prae.hu-val közösen indított blogodon is dokumentáltad, de úgy láttam, az oldal már nem aktív.
Én nem tudok hosszútávon blogot írni, igazából semmit sem tudok hosszútávon csinálni. Csinálom egy ideig megszállottan, aztán mintha elvágták volna, egyszer csak már nem érdekel.
A blogon azt írtad, hogy nem vagy egy őszinte típus, de az emlékek beszédesek, felfedik, amiről legszívesebben hallgatnál. Ezek szerint ha írás közben valami fájdalmas tény, történet kikívánkozik, akkor nem állsz ellen a késztetésnek?
Igen, ha jól mutat, vagy jól működik a szövegben, akkor hagyom, aztán azt mondom, hogy mástól hallottam. Az írásban egyébként ez a jó, hogy igazándiból nincs köze a személyhez, vagy nem kell, hogy köze legyen. Aztán persze ki lehet belőle fejtegetni, hogy mennyi belőle valóságos, de ez nem biztos, hogy olyan érdekes.
Persze, az írónak megvan az a szabadsága, hogy a fikció mögé bújhat akkor is, ha esetleg valóban róla van szó. De neked sosem volt abból gondod például családon belül, hogy nem tudtak elvonatkoztatni attól, hogy ezt te – és esetleg róluk – írtad?
Néha előfordul, most például egy nagyobb versciklust írok, amiben anyám többször rossz színben tűnik fel. Persze nem teljesen ő az én anyám, de ezt nagyon nehéz lenne neki elmagyarázni. Nem azért, mert hogy hülye lenne, olvasó, értelmes ember, de mégis valahogy egy az egyben azonosít a szöveggel, ami néha kínos. Most is felhívott, hogy ne irkáljak össze-vissza mindenféle hülyeségeket, mert akkor a kollégái nyilván azt gondolják, hogy akkor az tényleg ő. Egyszer a nagyapám egy hónapig nem állt velem szóba, mert a Maffia-klubban azt írtam, hogy áll egy undorító székelykapus ház – és ha ő valamire büszke, az a nagy székelykapuja. És szerintem tényleg gyönyörű szép, de a regénybe nem illett volna, ha leírom, hogy székelykaput rendeltek Erdélyből és ez a legszebb az egész kistelepülésen.”